Reálosoknak: Realizmus

A realizmus

16. tétel

A realizmus a 19. század egyik irodalmi és képzőművészeti stílusirányzata, ábrázolási módja, mely a romantikával közel egyazon időben született, a 19. sz. első harmadában.

Mindkét irányzat forrása a csalódás, az illúzióvesztés, a felvilágosodás szép eszméit megtagadó polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás.

A romantikus írók rendszerint elfordulnak koruk társadalmától, s az értékesebbnek, szebbnek tartott

múltba (ált. a középkorba), idegen, egzotikus tájakra vagy a képzelet által teremtett, eszményített idillikus világba menekülnek.

Velük ellentétben a realista írók mintegy szembefordulnak saját korukkal, s az a törekvésük, hogy az

emberi és társadalmi valóságot minden eszményítéstől mentesen, minél hitelesebben ábrázolják.

A valóság örökös fejlődésben, átalakulásban van, megismerése is egyedi. A realista művészek tudatosan

törekednek minél igazabb ábrázolást adni korukról, meggyőződésük, tapasztalataik alapján.

Mélységesen tisztelik az élet apró jelenségeit, részleteit: a táj- és helyrajzi adatokat, a szereplő külső sajátosságait, a lakájt, ruházatát stb., erről az olvasót – általában írói közlés formájában – tájékoztatják a művek cselekményindítása előtt.

A realizmus lényeges eleme a körültekintő lélekrajz, a szereplők lelkivilágának feltárás. A modern lélektani (analitikus) regény megszületése a realizmus megjelenésével esik egybe.

Az embert körülvevő mindennapi környezet, a társadalmi viszonyok összetettsége kerül realista regényben az ábrázolás középpontjába.

Az írók csaknem ugyanolyan tudományos igénnyel

tanulmányozzák az emberi társadalom törvényeit, mint a kor természettudósai a természetet.

A realista művészeknek az a céljuk, hogy a társadalom életének alapvető, lényeges összefüggéseit, az

események s az egyes emberek legjellemzőbb, tipikus vonásait tárják fel.

A tipikus nem azonos az átlagossal. A műalkotás hősei és eseményei nem attól válnak elfogadhatóvá, hogy éppen olyanok mint az életben, hanem attól, hogy saját kompozíciós rendjükben valóságosnak, tipikusnak minősülnek.

A realista író nem elsősorban a képzeletére támaszkodik, hanem a valóság pontos megfigyelésére. A realista irodalmi stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód jellemzi. – Hiányzik belőle a romantika túldíszítettsége s az ebből fakadó ünnepélyesség, zeneiség.

A realizmus nem vált olyan általános, minden művészeti ágra kiterjedő korstílussá, mint korábban pl. a klasszicizmus, a barokk vagy a reneszánsz, egymaga sohasem határozta meg a korszak arculatát.

A 19. sz.-ban együtt létezett a klasszicizmussal, a romantikával és a naturalizmussal.

Nem létezik „tiszta” romantikus ill. realista mű, csak az arányokon lehet vitatkozni.

A realizmus uralkodó irodalmi műfajai a regény és a novella.

Az új művészeti törekvéseket megnevező szó, a „realizmus” első ízben egy festészeti kiállításon szerepelt

(1855-ben Gustave Courbet – 1819 – 1877– egy kiállításának címe volt.) A kifejezés a latin reális valóságos szóból ered.

A realizmus egyik tipikus műfaja a karrierregény más néven fejlődésregény mely egy fiktív életrajzi regény.

A XIX. század legelterjedtebb formája a regény, innentől üzletnek számít az írás, meg lehet belőle élni.

Hittek abban, hogy az emberi életben a tapasztalat által belátható törvények érvényesülnek, tudással tapasztalattal és akaraterővel rendelkező egyéniség bizonyos fokig irányítójává válhat sorsának. Ez a pozitivizmus és a liberalizmus alapelvei. A karrierregény hősei feltörekvő fiatalok, akik tehetségesebbek, rokonszenvesebbek, mint a társadalmi rangban felettük állók. Pl.: Balzac Goriot apó. Gogol: A köpönyeg. Csehov: A csinovnyik halála

Az orosz realizmus

Oroszországban a megrekedt feudális társadalom miatt hiányzik az erős, művelt középosztály. A nemesség a polgári átalakulást siettette, ilyen kísérlet például az 1825-ös dekabrista felkelés, amit azonban vérbe fojtottak. I. Miklós cár nem járult hozzá a jobbágyfelszabadításhoz, de bizonyos reformokat hajlandó volt végrehajtani. A jobbágyságot csak 1861-ben szabadítja fel II. Sándor cár

Az orosz realizmus fő témája a cári rendszer áttekinthetetlen és bonyolult bürokratizmusa, és az ország siralmas helyzete. A regények középpontjában a nyugati kapitalizmus és jólét hatalmával szemben a vidék sivársága, és a kisemberek problémái állnak.

A kisember mint hős

Az orosz realizmus műveinek hősei azt mutatják be, hogy hogyan NEM érdemes élni. A hősei kisemberek, feleslegesek, életük kiüresedett, nincsenek céljaik és reményeik, boldogtalanos. Jellegzetes alakjuk a kishivatalnok, vagyis a CSINOVNYIK.

A lelki kiteljesedés a halállal nem ér véget

Tolsztojanizmus: míg testileg folyamatos a leépülés, a lelki fejlődés megfigyelhető, a halál pillanatában fizikailag a legrosszabb állapotban van, de lelkileg akkor a legtisztább a hős.

A tolsztojánizmus, azaz az író vallási és erkölcsi világszemlélete. Elbeszéléseiben, regényeiben szigorú kritikát ír a hatalomról, társadalomról. Az ember feladata: önmagát erkölcsi, testi, szellemi tökélesítése. Erőszak nélkül is megvalósítható az igazságos társadalom

Születés Halál

Test Lélek

Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1828. szeptember 9-én, Jasznaja Poljanában született; grófi család negyedik gyereke. Másfél éves korában édesanyja meghalt. 1837-ben Moszkvába költöztek a gyermek taníttatása érdekében. Még ebben az évben meghalt az apja is. Nagynénéi gondoskodtak róla. 16 évesen beiratkozott a kazanyi egyetemre. 47-ben visszatért Jasznaja Poljanába, mely az ő birtokába került. 49 elején Péterváron letette utolsó jogi vizsgáit, majd visszatért birtokára. 1851-ben a Kaukázusban hadapródként belépett a tüzérek közé. A kaukázusi hegylakók közötti élményei alapján született a Hadzsi Murat (1902). A Gyermekkor (1852), Serdülőkor (54), Ifjúság (57) című műveivel az volt a célja, hogy megtalálja a Tolsztoj család boldogtalanságának az okait. 54-ben kinevezték zászlóssá, és a Krímbe vezénylik. Itteni háborús benyomásainak hatására keletkeztek a Szevasztopoli elbeszélések (55-56). 57-ben féléves külföldi út: Németország, Svájc, Franciaország. Hazatérve célja az, hogy átalakítsa a nép életét. Szülőfalujában iskolát alapított; ő tanította a történelmet. 62-ben feleségül vette Szofja Andrejevna Bersz-et, egy moszkvai orvos lányát, aki 16 évvel volt nála fiatalabb, s akitől összesen 15 gyereke született. 63-69 Háború és Béke, Anna Karenina (73-77), Feltámadás (89-99). Magánéletében egyre terhesebbnek találja az előkelő, arisztokrata életformát; szakít eddigi életével; családjával ellentétbe kerül; a pravoszláv egyház kiközösíti. Azonosulni akart a néppel; 91-ben megszabadul tulajdonától; lemond a 81 után írt műveinek a kiadási jogáról. 1901-ben megbetegedett, Krímben állította helyre az egészségét. 80. születésnapján szülőfaluja valóságos zarándokhely lett. 1910 október 27-28-án éjjel felesége tudta nélkül elhagyta az otthonát. Megbetegedett; november 7-én meghalt.

A tolsztojánizmus, azaz az író vallási és erkölcsi világszemlélete. Elbeszéléseiben, regényeiben szigorú kritikát ír a hatalomról, társadalomról. Az ember feladata: önmagát erkölcsi, testi, szellemi tökélesítése. Erőszak nélkül is megvalósítható az igazságos társadalom.

1881-1886-ig írta az Ivan Iljics halála című kisregényt. A Feltámadás előzményének tekinthető; a fő mondanivaló itt is az, hogy hogyan kell, illetve, hogy hogyan nem szabad élni. Végigköveti a főhős egész életét, de csak az utolsó 3-4 hónapot mutatja be részletesen (kisregény). A korábbi életének bemutatására kétféle technikát alkalmaz: - nagy tömbökben áttekinti, nem mutat be konkrét eseményeket, hanem csak jellemzi azt az időszakot (nem a cselekményen van a hangsúly, hanem az eredményén, a reflexiókon); - konkrét tényeket közöl, nem ismerjük az események hátterét (csak az a lényeg, hogy előbbre jutott, a módja, a cselekmény nem fontos); ezzel mintegy hitelesíteni akar, valamint jellemezni (pl. a társadalom berendezkedését). Előélete tömörítve előadott, azt tárgyalja, hogy milyenné fejlődött. A betegséget írja le részletesen, ezzel az a célja, hogy bemutassa, milyen a társadalom, és milyenné alakította Ivan Iljicset. Megvilágítja azt például, hogy milyen az, ha valakit szeretnek ("Valamennyien szerették..") Örülnek, ha meghal, mert akkor őket előléptetik, és azért is, mert nem ők haltak meg. Az emberek gondolata az önérdek körül forog. A szeretet csak az önzés egy része. Az önzést természetes tulajdonságnak veszi ("örülök, hogy ő halt meg és nem én"). Az özvegy is azon spekulál, hogy hogyan kaphatna minél többet. Amikor megházasodik, akkor az író azt járja körül, hogy mi a szerelem: ami hasznos és illendő. A világ csak az érdekre irányul. Férj és feleség között bonyolult lélektant ábrázol. A beteg mindenben és mindenkiben hibát lát, mert a betegsége tőle független, nem bír vele. A baját átteszi a feleségére: ő a hibás mindenért (projekció). A bűnbakból tényleg bűnös lesz. Már nem a társadalmat akarja bemutatni, hanem ezeket a finom lélektani folyamatokat. Itt a lélektan bemutatása nem eszköz, hanem cél. Ez a lélektani regény. Ember és ember kapcsolatát mutatja így be, és nem a társadalommal való kapcsolatát (ez Tolsztoj újítása). A feleség elhitette magával, hogy a betegség oka maga a beteg, és ezért nem érdemli meg a részvétet. Így kényelmesebb neki, nem kell együttéreznie vele. (Felületes világ, képmutató világ.) Mikor a felesége állapotos, akkor Ivan Iljics úgy viszonyul hozzá, mint ahogyan majd a felesége fog hozzá a betegsége alatt. A baleset (leesik a hágcsóról) megtörténte után még próbálja elhárítani, majd amikor a baj kezd kibontakozni, akkor el akarja hitetni magával, hogy nincs semmi baja: nem néz vele szembe, akkor el fog múlni (eddigi élete során is ezt tette). Amikor ráébred, hogy haldoklik, akkor kell szembenéznie azzal a ténnyel, hogy ami az emberre általánosan érvényes, az érvényes rá is. Ezután már a tárgyaláson is sokat hibázik, mert saját belső világára figyel. Csak Geraszim sajnálja, aki úgy jelenik meg, mint az eddigi életének az ellentéte. Ekkor rájön, hogy rossz irányba fordult, és a szolgától kell példát venni. Rájön, hogy nem az az érték, amit ő eddig annak tartott, hanem a szeretet. Rájön, hogy amit ekkor ő kapott, azt régebben ő is adta másoknak. Ez a ráébredés a lélektani oldala a regénynek. Annyiban társadalmi regény, hogy ez általában így szokott lenni. A lélektani regény nagyon jellemző fogása a mikroelemzés: jelentéktelen eseményekből következtetünk a fontos lélektani dolgokra (fellöki a szekrényt - harcolni akar a halállal). Belső monológ: a szereplők belső, kimondatlan gondolatainak a leírása. Az író úgy akar fogalmazni, hogy a gondolatok megfogalmazása előtti állapotot utánozza (tőmondatok, hiányzó állítmányok, lazább mondatszerkezet). Ezzel érzékelteti a zavarodott lelkiállapotot. Az álmodás átképzeléses előadás (szabad függőbeszéd): az író mondja, de a hős szemszögéből, belülről nézve. Átmenet a szerzői szöveg és a belső monológ között. Az olvasót is sokkal nagyobb azonosulásra készteti. Így jön létre a modern lélektani regény.

A könyv megírásához véletlen eset adta az indítékot: rákban meghalt Tolsztoj egyik ismerőse, egy bírósági hivatalnok. 1881-81 táján kezdte írni ezt a művét, s 1886-ban fejezte be. A központi kérdés ebben is: hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. Tömörség jellemző: hiányzik belőle az érdekes mese, a cselekmény fordulatossága; az író bátran szembenéz az élet sivárságával. A párbeszédeknek sincs fontosabb szerepük.

A hagyományos időrend megbontása:

Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet: egy közhivatalnok életének bemutatását a halálhírrel, s a gyászszertartással kezdi. Ennek lényeges szerepe van: azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye Ivan Iljics ismerőseire, miképpen vélekedtek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük.

A bíróság épületében kollégái az újságból értesültek arról, hogy „Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró, 1882. február 4-én elhunyt”. Halála nem volt váratlan, betegségéről tudták, hogy gyógyíthatatlan.

A halál hírére „a bírósági szobában egybegyűlt urak mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára. Ahogy az már lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, nem ők. Mindez csupán azért okozott némi kellemetlenséget nekik, mert elkerülhetetlenné vált a részvétlátogatás, s zavarta az estére tervezett kártyaparti megszokott rendjét. Pjotr Ivanovics, az elhunyt legközelebbi barátja kénytelen volt végighallgatni az özvegy, Praszkovja Fjodorovna álszent siránkozását. Nem az eltávozott tragikus sorsáról folyt a szó, hanem arról, hogy a beteg iszonyatos szenvedései miképpen hatottak az asszony idegeire, s arról, hogy a halál ürügyén mennyi pénzt lehetne még kicsikarni az államkincstártól.

A kisregény első része nemcsak a kollégák, barátok, hozzátartozók önzését, közömbösségét tárja fel, hanem az olvasókban is felkelti azt a kérdést, milyen ember is volt hát Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket.

A múlt bemutatása:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt” –így foglalja össze az író hőse egész sorsát, s ezzel az ítélettel kezdődik a múlt bemutatása, immár az időrend hagyományos keretei között.

A legelső mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság: hogyan lehetséges, hogy az egyszerű, mindennapi élet iszonyú? Az író ezzel a feltűnő megállapítással azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása iszonyúvá, embertelenné tette az életet.

A család három fia közül Ivan Iljics volt a középső, minden tekintetben középszerű ember. Jó eredménnyel végezte el tanulmányait: tehetséges, jószívű, víg kedélyű és társas hajlamú egyéniségnek mutatkozott be az iskolában is. Nem volt ugyan talpnyaló, de fiatalkorától fogva „vonzódott ... az előkelő emberekhez, ...”. Eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik: mindig szigorúan teljesítette kötelességét, vagyis azt, amit a magas állású személyek megköveteltek tőle. Ez volt életének egyetlen értékrendje, sikeres pályafutásának titka: egyre magasabb beosztásokba jutott. Mikor különösebb szerelmi szenvedély nélkül megnősült, csak azt tette, „mit a magas állású személyiségek helyeseltek”.

Házasságának első éve boldog nyugalomban telt el, de aztán családi élete mind iszonyúbbá vált: feleségével gyakran veszekedett, a kellemességnek hamarosan nyoma veszett. Ez ellen úgy próbált védekezni, hogy több időt volt a hivatalában, otthonától távol. Magas beosztású ügyész lett, s épp új lakását rendezte be, amikor a függönyök felaggatása közben megcsúszott, s az oldalát beverte az ablakkilincsbe. Ettől kezdve –hónapokon át - fokozódó fájdalmat kezdett érezni oldalában.

A regénytér leszűkülése:

A kisregény 4. részével kezdődik a betegség folyamatának leírása. A regény tere egyre jobban leszűkül, Ivan Iljics betegszobájára. A szereplők is fogynak: a hős magára marad szörnyű szenvedéseivel.

Különböző híres orvosok vizsgálták, de egyik sem mondta meg az igazságot. Észrevette, hogy terhére van családjának; Praszkovja Fjodorovna meg egyenesen azt találta ki, „hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét bosszantja”.

Fájdalmi napról napra erősödtek, ópiumot, később morfiumot adtak neki. Mégis, „gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb”: „...Ivan Iljics csak beteg, de nem haldoklik, ...”

„Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak ő sajnálta.” Az író tudatos célzatossággal rajzolja meg a tiszta, fiatal parasztlegény alakját. Egyszerűségét, őszinteségét, természetes jóságát szembeállítja a haldokló környezetének közönyös szenvtelenségével. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel, nem hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. S Geraszimon kívül csak kis gimnazista fiában vett észre a beteg valami szánakozó ijedtséget. Geraszim jósága és elérzékenyedése szólaltatja meg Ivan Iljicsben „a lélek hangját”. Ez a belső, lelki vita lesz a mű további részeinek legfontosabb tartalma.

A színhely a lélek világa:

„Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna –hasított elméjébe a sejtelem”. „Iszonyatos magányának utolsó idejében már csak a múltban élt. Egymás után idézte fel múltjának képeit.” Hosszas vívódások után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta, egész tudatos élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Felismerte, hogy gyermekkora idilljétől távolodva nem fölfelé haladt, ahogy hitte mostanáig, hanem a fényességből a sötétségbe, az igazságból a hazugságba.

Hazugság, csalás takarta el előle az életet és a halált; egész életében közömbös volt családja, s a perek vádlottjai iránt, s most őt sem szeretik mások, vele szemben is közömbösek. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bűnös életének tudata. Még három napig élt, három napig vergődött üvöltő szenvedések közt, s közben tovább folytatódott a belső dialógus.

Halála előtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét, és sírva fakadt, Ivan Iljics előtt megvilágosodott minden. Élete utolsó hatvan percében még jóvá tette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek; megesett a szíve rajtuk, s lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt. Úgy kell intéznie halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell szabadítani őket a szenvedéstől.

Erkölcsileg megtisztult: eltűnt a fájdalom, eltűnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg.