7. tétel
Kölcsey Ferenc: Himnusz
A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, irányzata, az utolsó egységes korstílus, mely több művészeti ágban együttesen éreztette hatását. Kialakulásának időszaka a 18. század vége, virágkorát a 19. század első felében élte, a század második felében a romantikából kiinduló irányzatok (eklektika, historizmus) és a későromantika voltak jelentősek.
A romantika az irodalomban fejlődött ki, és innen terjedt át más művészeti ágakra (zene, festészet, szobrászat). Sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, jelentése országonként, művészeti áganként és az idő múlásával is változott. A klasszicizmust váltotta fel, de kezdeti szakaszában még együtt volt jelen azzal. Gyökerei a felvilágosodás korába nyúlnak vissza, közvetlen előde a szentimentalizmus és a „Sturm und Drang”. Forrása a társadalomban kibontakozó kiábrándulás és illúzióvesztés volt, amely a francia forradalom után jelentkezett Nyugat-Európában. Az emberek csalódtak a felvilágosodás eszméit megtagadó polgári társadalomban, a világ kiismerhetetlenségével optimizmusukat elvesztették. Egyaránt csalódtak a „józanészben” és a korábban évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlennek vélt vallásos világnézet is megingott.
A romantika kiindulópontja Anglia és a német területek. A merev klasszicista szabályok és az antik minták követése ellen való lázadást hirdette a romantika, az egyéniség kultuszát, a művész teljes szabadságát, amelyet sem szabály sem törvény nem korlátozhat. A korlátlan szabadság értelmében a legfőbb ihletforrás a művész képzelőereje, a szabadjára engedett fantázia. A romantika idején vált először követelménnyé az irodalomban az eredetiség, amely szintén a korábbi minták elvetéséből adódott.
A klasszicizmus pontosan elkülönítette a műnemeket, a műfajokat, a hozzájuk tartozó hangnemmel és versformával együtt, a romantika ezzel szemben a művészetek egységét hirdette meg, elmosta a műnemek és a műfajok határait, keverékműfajokat hozott létre (pl. verses regény, ballada, drámai költemény), a műfajok lírizálására törekedett. Kedveltté váltak az egyedi formájú alkotások, a töredékszerűség, a titokzatosság, és a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű ábrázolása. A drámai és epikus művek cselekményében a különleges élethelyzetek, kalandok, váratlan és meghökkentő fordulatok ábrázolása vált gyakorivá. Gyakori az erőteljes jellemkontrasztok ábrázolása, akár egy adott szereplő jellemén belül megjelenő ellentétes jellemvonások, akár a szereplők jellemei közti különbség kiemelése által, az író a szereplőket jellemük szerint a jó és a rossz irányába túlzóan csoportosítja.
A romantika szabadság utáni vágyából, a különlegesség kedveléséből, és az újszerű, érzelmekkel teli lélekábrázolásból adódóan a romantikus stílus a korábban megszokott kifejezésmódoktól elszakad, általában jellemzi a felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, az erőteljes zeneiség és festőiség.
A romantika korában kialakult világgal szembeni elégedetlenség a jelen valóságától való menekülésben is megnyilvánult, a művészek a jelennel szemben értékesebbnek tartották a régit, a múltat. A klasszicizmus a görög-római antik mitológiát tartotta példának, a romantikusok ezzel szemben felfedezték saját nemzeti múltjukat, előtérbe helyezték a népi kultúrát, művészetet.
A romantika Közép-, és Kelet-Európában sajátos feladatkört teljesít: a nemzeti törekvések kifejezését, a népiesség érvényre juttatását, valamint újszerű én-szemlélet kialakítását. A térségben az egyes népek függetlenségének hiánya, a más, nagyobb nemzetek közé ékelődés, az idegen uralom a nemzettudat eszközévé a közös beszélt nyelvet tette meg. Ezért a nemzeti öntudatra ébredés legelső mozgalmát a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig létező nyelvújítás, az irodalmi nyelv megteremtése jelentette. A térségben a Nyugat-Európai államokkal szemben a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés, ezért az egyes nemzetek romantikus irodalmát nemzeti eszme hatotta át leginkább. A nemzeti függetlenedésért és a nyelvért vívott küzdelem a romantikus írókra, költőkre magas társadalmi szerepet rótt, megkövetelték tőlük a kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket, a szabadságküzdelmekben a népet irányító apostol szerepét.
Magyarországon a romantika egyes tartalmi jegyei már a XIX. század első éveiben jelentkeztek, de átütő érvényesülése a magyar irodalomban csak 1817 körül következett be. A magyar romantikus irodalom legnagyobb alkotói Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály.
- Kölcsey Ferenc
- Hazafias lírája
- A cím meghatározza a költemény műfaját is. A himnusz olyan lírai műfaj, amely istenhez, vagy istenként tisztelt személyhez szól fennkölt, magasztos stílusban.
- Alcíme: A magyar nép zivataros századaiból
- Az alcím szerepe a cenzúra figyelmének elterelése
- Az 1. és utolsó vsz. keretet alkot ® szerepe az eszmei mondanivaló kiemelése; legfontosabb mondandó megismétlése
- Pesszimista hangvételű
- Prédikátorköltőként ír
- Kölcsey magyar nép nevében Istentől kér áldást; bőségért, védelemért könyörög
- időmértékes verselésű: 7 ill. 6 szótagos trocheusi sorokból álló keresztrímes strófaszerkezet
- 2-3. vsz.
- dicső nemzeti múlt részletes ábrázolása
- természeti képek
- Isten ajándékainak felsorolása: honfoglalással nyert szép haza, ország felvirágzása, föld termékeny gazdagsága, győztes honvédő háborúk, Mátyás király bécsi hódítása
- 4-6. vsz.
- Indulatszóval indít
- Ellentét „de”
- tragikum, félelem semmissé teszik a kezdeti harmóniát
- balsors évszázadainak ijesztő, nagyerejű romantikus képei
- nemzet tragédiája Isten jogos büntetése bűneink miatt
- következmények között: belső viszály is
- tatárjárás, török hódoltság erősen túlzó képei ® katasztrófaérzet
- 5-6. vsz.: vers érzelmi-hangulati tetőpontja: komor indulatok; feszültséggel teli lelkiállapot
- 7. vsz.
- Átvált a jelenbe; múlt dicsőségeiből jelen sivárságába, reménytelenségébe
- Érték és időszembesítés
- egymással szembeállított képek: múlt dicsősége ®¬jelen megalázó törpesége (vár - kőhalom; kedv s öröm - halálhörgés, siralom; szabadság - kínzó rabság)
- 8. vsz.
- záró keret, de nem teljes ismétlése a nyitó keretnek
- szórend, képek komolyabbá, komorabbá válása tudatosítja nemzeti fájdalmat, amelyből nem virulhat szabadság
- Kölcsey nem tud kiutat mutatni
- Már csak Isten megbocsátása, szánalma segíthet
Kölcsey Ferenc (1790—1838) költő, politikus, bölcselő, a magyar irodalomkritika úttörője volt. Tanulmányait Debrecenben végezte, főiskolás diáksága idején már Kazinczy levelezőtársa volt. Bekapcsolódott a Pesten szerveződő irodalmi életbe, irodalmi alkotásai jelentek meg, Szemere Pállal együtt szerkesztette az első magyar esztétikai folyóiratot (Élet és Literatura), tudós tanulmányait közölte (pl. Nemzeti hagyományok). Az 1825-től felpezsdülő politikai közéletbe bekapcsolódott, 1832-34-ig Szatmár megye országgyűlési követe volt, az alsó táblán a liberális nemesség nagy hatású vezetője lett, szerkesztette az Országgyűlési naplót. Haladó gondolkodású politikáját kitűnően felépített szónoklatokban fejtette ki (pl. Az örökös megváltás ügyében), lemondásakor elmondott beszédének (Búcsú az Országos Rendektől) egyik mondata szállóigévé vált: „Jelszavaink valának: haza és haladás.”
Költészetét áthatották az általa képviselt haladó gondolkodású politikai eszmék, a feltétel nélküli hazaszeretet. Költészetének első szakaszában borús, sötét hangulatú alkotások születtek, amelyeknek hangvétele a költő városi élet, művelt emberek társaságának hiányából fakadó lelki válságával magyarázhatók.
Himnusz
Kölcsey egész életében hazájáért munkálkodott. Az általa írt Himnusz máig is a magyar nép himnusza, melyet Erkel Ferenc zenésített meg.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése