Csoóri Sándor életrajz!

Reálosoknak: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc tétel

A művészeti alkotások legnagyobb része azt a szerelemfelfogást tükrözi, amelyben a férfi piedesztálra emeli a szeretett hölgyet, és szép szavakkal megvallja, milyen erős érzések kötik a kedveshez: udvarló versek.

Ezt megfigyelhetjük a 16. században élő Balassi Bálint Júlia-verseiben. Szerelme egy férjes asszony volt, Losonczy Anna, akivel 6 évig tartott a szerelmük, de csak az első 2-3 hónapban volt felhőtlen. Mindenesetre Balassi ekkor vált verselgető főúrból az első igazi magyar lírikussá. Ilyen pl. a Hogy Júliára talála, így köszöne neki c. vers, melyben „Isten áldomása”-ként illetve „életem reménysége”-ként említi a nőt.

Csokonai Vitéz Mihály (18. sz. vége) szintén udvarlóverseket írt, szerelme Vajda Julianna, Lilla volt, egy jómódú komáromi kereskedő lánya. Az ekkor írt versek tanúsága szerint boldog és kölcsönös szerelem bontakozott ki közöttük, legalábbis eleinte. Szerelmük 9 hónapig tartott, majd szülei Lillát hozzáadták egy gazdag kereskedőhöz. Hozzá írta pl. A pillantó szemek, A boldogság (1797. „Ki boldogabb Vitéznél?” – utal a boldogságára), Az esküvés és A Reményhez („Óh! Csak Lillát hagytad volna, /Csak magát nekem…”) c. verseket.

A szerelmi lírát megújította Petőfi Sándor (1823-1849), mert ő azután is folytatta a szerelmes versek írását Szendrey Júliához, miután elvette feleségül, sőt önmagát is a nő által sikerült megszeretnie: hitvesi líra. 1846-ban (szept. 8-án) ismeri meg Júliát a nagykárolyi megyebálon. Kezdetben csak az vonzza Júliát Petőfiben, hogy híres költő, de amikor Petőfi kezd róla lemondani (Reszket a bokor, mert… c. versben), Júlia egy közös barátjuk Petőfihez írt levelének végére biggyeszti: „Ezerszer Júlia”. 1847-ben (megismerkedésük évfordulóján) esküvő, majd nászút egy barát koltói kastélyában. Júliához írt versek: Szeptember végén (ebben Petőfi megvallja, hogy halála után is szeretni fogja Júliát: „S e szív sebeit bekötözni, ki téged / Még akkor is, ott is, örökre szeret!”) és a Minek nevezzelek? (megpróbálja szavakkal kifejezni, mit érez a nő iránt).

A hitvesi líra képviselője volt még Tóth Árpád (1886-1928). Szerelmével, Lichtmann Annával tizenhat-tizenhét évesen ismerkedtek meg, de szegénységük miatt csak 6 évvel később házasodhattak össze. Az 1923-as Esti sugárkoszorú című művében már földre szállt istenként említi feleségét.

Radnóti Miklós (1909-1944) is a hitvesi líra képviselője. Gyarmati Fannival még középiskolás korukban ismerkedtek meg (ugyanahhoz a házaspárhoz jártak különmatekra). Kb. 9 évvel később házasodtak össze. A haláltábor borzalmai közepette végig a feleségéhez vágyott haza: Hetedik ecloga és Erőltetett menet. Szerelmének próbál hangot adni Tétova óda című művében is (itt nem az érzésben bizonytalan, csak nem tudja megfogalmazni azt a mély szerelmet, amit érez: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett csillagrendszerét;”).

Világirodalmi példa a rajongó szerelemre Goethe (18-19. sz.) Az ifjú Werther szenvedései c. regénye, ill. Shakespeare (16-17. sz.) Rómeó és Júliája.

Emellett gyakorta előforduló szerelmi felfogás az ambivalens, „se veled, se nélküled” szerelemérzés. Ezt megtalálhatjuk a híres ókori költő, Catullus Lesbiához írt soraiban, melyben megvallja, hogy egyszerre szereti és gyűlöli az asszonyt. Ady Endrét (1877-1919) is ambivalens érzelem kötötte Diósy Ödönné Brüll Adélhoz, Lédához (férjes asszony, de férjétől külön él). Az asszony Párizsban figyelt fel Ady verseire, és azzal a céllal tért haza, hogy kiemelje a költőt Nagyvárad szűk lehetőségei közül (1903). Viszonyuknak 1912-ben lett vége. Hozzá írta: Héja-nász az avaron („Ez az utolsó nászunk nékünk: / Egymás husába beletépünk / S lehullunk az őszi avaron.”); Lédával a bálban („Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve / Rebbennek szét a boldog mátka-párok.”). A versekben diszharmonikus küzdelem jelenik meg a két szerelmes között.

Szabó Lőrinc szerelemfelfogásához Adyé áll a legközelebb.

József Attila (1905-1937): Óda (1933). Szintén újítás. Ihletadó: Dr. Szőlős Henrikné Marton Márta, csak három napja ismerte és még egyszer találkoztak Pesten. Nem a személy fontos, hanem maga a szerelem érzése, a női testet biológiai részletességgel jellemzi.

SZABÓ LŐRINC

I. Élete

• (Miskolc, 1900. márc. 31. – Bp., 1957. okt. 3.), költő, műfordító
• ref. papi család, apja mozdonyvezető
• 1918: hadiérettségi Debrecenben, majd Bp-re ment
• ’19-ben megkezdte egyetemi tanulmányait, de abba is hagyta
• Babits tanítványa és barátja lett, lakott is nála ’20-21-ben
• 1921-ben Mikes Lajos lányát, Mikes Klárát vette feleségül, így lett az Est munkatársa
• hosszantartó viszonya volt Vékes Ödönné Korzáti Erzsébettel
• 30-as években közel került a népi írók mozgalmához
• 1945-ben vizsgálati fogságba vetették jobboldalinak bélyegzett múltja miatt, „feddéssel” igazolták, publikációs tilalmak sújtották
• 1947-ben a tiltakozások ellenére felvették az írószövetségbe
• küzdött az üldöztetés és megkülönböztetés ellen, s a munkába menekült
• 1956-ban tagja lett a Petőfi Pártnak
• 1957. márc. 15-én Kossuth-díjat kapott , anyagi helyzete rendeződött
• halálát szívroham okozta

II. Költészete, kötetei

• 1. kötete: Föld, erdő, Isten (1922) à george-i ihletésű szabad versekből áll
• 2. kötete: Kalibán, 1923, à anarchikus indulatok, tiltakozó kitörések reménytelen fogadkozások jelennek meg
• Szabó Lőrinc műfaji vonzódása a drámai monológ, a költői epika,és a mítosz iránt (Kalibán, Anyám mesélte, Istár)
• 1926: Vezér c. politikai ódaàmeghurcoltatás
• Fény,fény, fény (1925), A Sátán műremekei (1926)
• Te meg a világ, (1932) à összegez, egyúttal új korszakot nyit e kötettel
• Különbéke (1936) à keleti tárgyú versátköltések, Harc az ünnepért (1938)
• Régen és most (1943)à eszmei és művészi válságot jelzett: jobboldali elfogultság jelenik meg benne
• Új korszak: Tücsökzene (1947)à 370, egyenként 18 soros, jambikus tízesekből álló strófa alkotja, személyes emlékek, felidézett események, alakok, helyszínek bősége, elbeszélő vagy jelenetező technika, de nem verses önéletrajz. Cél: megnyugvás keresése, a zaklatott lélek vágya, hogy beleolvadhasson a természetbe, a lét mámorábaà ezt sugallja az elzsongító tücsökcirpelésvezérmotívuma és a látszólag monoton versforma
• A huszonhatodik év (Lírai rekviem százhúsz szonettben)à az öngyilkossággal végződő tragikus szerelemnek, Korzáti Erzsébetnek állít emléket: szerelem, gyász, önvád
• Valami szép: 1944-56 közötti egyéb versei
• Kitűnő esszéista és kritikus is volt

Semmiért Egészen

A Te meg a világ kötet, de talán Szabó Lőrinc egész életművének legismertebb és legvitatottabb verse a Semmiért Egészen című költemény . A Buda ostroma idején elpusztult Clark Ádám téri Lánchíd kávéházban, egy utcai ablak mellett íródott és először a Pesti Napló 1931. májusi számában látott napvilágot. Formája: 10 sorból álló, bonyolult, ami ellenére a vers érvelő hangneme a szembeötlő, ezt hangsúlyozza maga a költő is kevés hangfelvételeinek egyikén. Bár a megfogalmazás tökéletes pontosságáért a verskedvelők egyértelműen csodálják, legtöbbször mégis inkább vitatják a belőle kiolvasni vélt antifeminista költői üzenet okán.

Szabó Lőrinc harminchat évig élt házasságban Mikes Klárával, és párhuzamosan 25 évig, kedvese tragikus haláláig kötődött szerelemmel felesége néhai barátnőjéhez, Vékesné Korzáti Erzsébethez. Sz.L: „Hogy mi váltotta ki? Tíz évi házasság és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat. . . . Az egész hűség-hűtlenség-szerelem-probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek.” Egy évtizeddel a vers keletkezése után így fogalmaz: „Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. . . . A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke.”

A vers elején, a felütéssel figyelmezteti a befogadót: valami rendkívüli megrázkódtatás fog bekövetkezni a vers során.

A vers értelmezése: a vers a magánytól szenvedő ember kegyetlen társkereső jajkiáltása, a pokol abszurd idillje. Ha az ember létállapota az állandó szembenállás a világgal, ebben társat nem vállalhat, legfeljebb „alkatrészt” szerződtethet: a társul jelentkezőtől a belső védekezést és méltóságtudatot is meg kell tagadnia. A kiszolgáltatottság, a magány rendje így kívánja, csak ezt engedi, a társas kapcsolat modellje csak eszerint épülhet ebben a pokoli stférában. Cserében mit ígérhet? Semmit. Ez a címbe is emelt feltétel.

A vers kettős nyelven beszél. Egyrészt az önző ember törvényeit fogalmazza. Másrészt ez az asszonyi sors nem más, mint a költő saját tapasztalata alapján igen pontosan leírt kiszolgáltatottság és megszomorítottság, egy idegen sorsnak a másikkal való vállaltatása.Az önzés beteljesítéseként a „társ sorsát saját kiszolgáltatottságainak tapasztalataiból állítja össze. Ő maga a zsarnok meg a „zsarnokságom” áldozata is. És épp ezzel töri meg az önzés erejét. Ha az életben a férfi valóban megalázója lenne is a nőnek, a vers alkotása közben költőként elszenvedi maga is a férfi szerepe által okozott sérelmeket. Ezáltal máris megtörtént a megváltás művelete, amellyel méltóvá válik a megbocsátásra.

A záró két sort a vers lényegét megragadó eseményként értelmezem. A vers nem az önzés eksztázisa, hanem a szeretet apoteózisa (dicsőítése). Persze grammatikailag mégis olyan áttetszően jelenik meg az antifeminista szuggesztió, hogy maga a költő is egész életében külön jóvátételre, egy ellenvers megírására készült.”

2. Semmiért egészen (1931)

A címben az ellentétes jelentésű szavak feszültséget keltenek. A 16. sorban jelmondatszerűen

megismétlődik az ekkorra megokolt, kibomló gondolat, egy szemlélet igazolására. A feszültség egyre nő, és mintha a megfogalmazással gyötrődő beszédnek sokszoros külső és belső ellenállásokat kellene legyőznie, innen az érvelés még elvakultabbá válik.

A versbeszéd magyarázó hangnemű, az élőbeszéd közvetlenségével szólal meg. A feltételezett hallgató, aki számára ezek az elvárások megfogalmazódnak, a társ, feleség szerető – a másik ember. A hang felvállaltan zsarnoki, ebből ered a beszéd intenzitása. Szemléleti beidegződéseket támad, miközben belső bizonytalanságokat érint, és ott kísért a veszteség lehetősége is. A megsemmisülő kiszolgáltatottságot kívánó, zaklatott de önfegyelmező beszéd mögé a kiszolgáltatottság tapasztalatát és félelmét is odaérthetjük („már nem tudok mást”).

A versben a szerelem profán (közönséges) módon (de nem illúziótlanul), szándékosan kíméletlenül, lecsupaszított érdekviszonyként jelenik meg (alku, önzés, börtön), és szembesül a törvények nem egyszerűen kétpólusúnak érzékelt rendszerével. A kint és a bent szembenállása kinti és benti szembenállások sorává esik szét. Elvárások hálózata ez, a csomópontokon önfelszámolás követelésével, a szélsőségek megkísértésével próbálja meghaladni ezt a rendszert, a meghaladhatatlant.

A költemény sajátosan negatív értékviszonyokat állít fel, a jó választásnak lehetősége sem mutatkozik. A fojtottan agresszív érvelés egészen elmerül önnön kiúttalanságában. A felütés egy ellenvetésre adott válasz, a második személy uralja a verset, ennek ellenére a beszéd monológszerű.

Az első két szakasz kérés, kinyilatkoztatás és indoklás, ez a 3. szakaszban lágyabb hangszerelésben panaszként vagy szükségesnek érzett önigazolásként hangzik. A 4. versszak eltökélten folytatja az érvelést szenvedélyes hévvel, mint egy kifordított óda. Az 5. vsz. szentecia jellegű, felfokozott (szélsőséges szóválasztások, fogalmazásmód, túlzás).

A zárlat erőteljes, hatásos és ünnepélyes, a visszautaló érvrendszerben talált megoldást mutatja föl. Az értelmezés lehetőségei a konkrét szerelmi szituáción túlmutatnak (alkat, lelkiállapot, nyelvi magatartás).

Forma: Öt tízsoros szakasz, két keresztrímes rész (4–4 sor) egy páros rímű sorpárt fog közre. A vers jambikus lejtésű (kettes, négyes és ötödfeles) adásmódját tekintve töredezett. Rövid, kinyilatkoztatás érvényű versmondatok (1–3. vsz.), az 5–6. vsz.-ban ez a feszesség oldódik.

Eszközök: anaforák, halmozás, gondolatritmus, áthajlás.

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Reálosoknak: Az aranyember toposzai

Jókai Mór Az arany ember toposzai

Toposz: Olyan motívum, ami az irodalomban folyamatosan visszatért, nagyjából ugyanazzal a jelentéssel. Pl.: hajó, út, sziget, folyó stb.)

A történet is úgy indít, hogy a folyón, hajón a Szent Borbálán utaznak, a vaskapuhoz érnek, ami 2 hegy között van.

Hegy: (Golgota – hegy=> Jézus halála, Simeon hegye=> 10 parancsolat , Dante: Isteni színjáték=> Purgatórium hegye) közeledés Istenhez. Itt a folyóval (Duna, mély) együtt, a hegy(magas, Vaskapú) egy megfoghatatlan távolságot eredményez.

Folyó: térben és időben összekötő elem, sors, élet, idő.(Duna, mélység)

Ezek a nagy ellentétek romantikus vonások. Az író mítizál, azaz nem konkrét jelenségeket elevenít meg, szélsőségek, ellentétek jönnek létre a műben (jó – rossz, világrend – erkölcsi alap->1 emberen belülre(Tímár Mihály))

Sziget: (Senki szigete Dunán - később saját (Noémi)) elkülönülés, magány=> mert nem érti meg a világ. Itt utópia is (önálló gazdálkodás, panteizmus: természetimádó vallás, saját kis „tökéletes” társadalom, igazából megvalósíthatatlan, a pénznek nincs értéke, itt, pl. a rózsáknak van(cserekereskedelem, emberi civilizáció fejlődését mutatja, idegen helyre kerül is fel tudja építeni, a saját társadalmát, hiány nélkül).

Arany ember: amihez nyúl arannyá válik: Mídász király, csak nála nem fizikai átalakulás, de gazdagság-> mind2 boldogtalan emiatt.

Reálosoknak: Madách

Madách Imre (1823-1864)

1823. január 21-én született a Nógrád megyei Alsósztregován vagyonos középnemesi családban. Édesanyja, Majthényi Anna előkelő lány volt, hozománya a csesztvei kúria és birtok volt. Apját 14 éves korában elveszti, ezután anyja irányítja a birtokot. Négy testvére volt (két fiú, két lány). Magántanuló, vizsgáit a váci piarista gimnáziumban tette le. Pestre került, a jogi kar hallgatója. Megismerkedett Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Eötvös, Shakespeare, Victor Hugo műveivel, eljárt a Pesti Magyar Színház előadásaira, olvasta az Athenaeum folyóiratot. Latinul, németül, franciául olvasott. 1840-ben Pesten megjelent első verseskötete Lantvirágok címmel. Lírai darabjait Lónyay Etelka iránti ifjúkori szerelme ihlette. Egész élete folyamán írt verseket, de életében több verseskötete nem jelent meg. Gyengülő egészségét pöstyéni gyógyfürdőzéssel igyekezett javítani. 1840-ben visszatér szülővárosába, ahol magánúton készült további jogi vizsgákra. 1841-ben befejezte egyetemi tanulmányait. Egy év múlva megszerezte ügyvédi képesítését. Balassagyarmaton joggyakornok lett, majd kinevezték aljegyzőnek. Bekapcsolódik a politikába, a centralisták híve. Az ellenzék szónokaként vált ismertté a megyében. Később szívbaja miatt le kellett mondania az aljegyzőségről, de továbbra is jelentek meg cikkei a Pesti Hírlapban. 16 évesen írta az első drámáját és Az ember tragédiája előtt már hat tragédiája és egy szatirikus vígjátéka volt készen. Egyik sem volt jelentős alkotás. 1845-ben feleségül veszi Fráter Erzsébetet. Házasságuk kudarcba fullad, 1854-ben elvállnak. Madách anyja átadta nekik a csesztvei birtokrészt és kúriát. Három gyermekük született: Aladár, Jolán, Borbála. Madách betegeskedése miatt nem vehetett részt a szabadságharcban. A családban sorozatos tragédiák történtek. Forradalmárok rejtegetése miatt feljelentették, 1852 augusztus 20-án letartóztatták. Pozsonyban, majd Pesten raboskodott. Birtoka jövedelmét lefoglalták, de 1853-ban bizonyítékok hiányában elengedték. Madách egy ideig magányosan élt Sztregován, gondolati költeményekre helyeződött a hangsúly. 1859-ben komédiát írt Aristophanes modorában (nincsenek felvonások, kardalok tagolják a párbeszédeket). A mű címe A civilizátor. István bácsi, a falusi gazda szívélyes - patriarkális viszonyban él cselédeivel, kik az akkori Magyarország nemzetiségeit képviselik. Megjelenik azonban Stroom, a civilizátor, aki a barbár keleti világot kívánja műveltté tenni. A Bach-rendszer politikáját gúnyolja ki és felveti a nemzeti kérdést is. 1859-től 1860-ig írta, 1862-ben jelent meg Az ember tragédiája. Ez a mű egy kérdésre keresi a választ: "Vitte-e előbbre a civilizáció az embert?" Műfaja szerint drámai költemény. A Kisfaludy Társaság és az Akadémia is tagjai sorába választotta. 1860-61-ben megírta Mózes című drámáját. Ez már nem tragédia, hanem dramatizált eposz. Bibliai történetet mesél el, ahogy a népvezér Mózes szembekerül a "hitvány tömeggel". 1860-61-ben ismét bekapcsolódik a politikába, Nógrád megye országgyűlési követévé választotta. 1861-ben a pesti országgyűlésen a radikálisabb határozati párthoz csatlakozott. Egészségi állapota egyre romlott, 1864. október 5-én Alsósztregován halt meg.

Az ember tragédiája című művét 1859-60-ig írta, majd 1862-ben jelent meg. Ez az időszak írói sikereinek időszaka, ekkor írja három főművét: A civilizátort (1859), Az ember tragédiáját (1859-1860) és a Mózest (1860-1861). Ez a kérdés vetődik fel Goethe Faustjában is: Van-e értelme az életnek? Goethe itt igenlő választ ad, mely szerint a közösségért végzett értelmes munka értelmet ad az életnek. Madách ezzel szemben bizonytalan. Érvényesül-e az eszme a történelemben? Minden szín erre a kérdésre keresi a választ.

Az ember tragédiájának keletkezési körülményei (1849 Alsósztregova):

Már a mű keletkezési ideje is sokat árul el a tragédiáról: egy csüggedt kor végén és egy újra reménykedő korszak végén alkotta meg Madách. A mű ellentmondásossága, következetlensége, a pesszimista eseménysorozat és az optimista befejezés a megírás időpontjának társadalmi közérzetéből fakadt. Az az ifjú nemzedék, melyhez Madách is tartozott, a forradalom előtt feltétlenül hitt a liberális eszmék diadalában, a társadalmi haladásban, az osztályellentétek kiegyenlítődésében, a jobbágyhelyzet javulásában.

Személyes csalódások, egyéni csapások is érték ekkor Madáchot, melyek növelték kétségbeesését. Nővérét és családját feldühödött román parasztok felkoncolták, ennek hatására kezdett kiábrándulni a népből, a tömegekből. Feleségétől szerelmet, földöntúli boldogságot várt. Életének ez az eseménye jelentős szerepet kapott Éva megformálásában is.

Világszemléletét komorabbá tették a XIX. századi természettudományok új tanításai, főleg a determinizmus, melynek fő gondolata az emberi végzet elkerülhetetlensége, a társadalmi haladás nem léte.

A tudomány rávezette a valóságra, romantikus eszméi összeomlottak, de ő ennek ellenére is hinni akart bennük, ugyanakkor meg is cáfolta ezeket.

A lelkében dúló vihart, ide-oda ingadozását a műben Ádám és Lucifer képviseli. Ádám megrögzött idealista, mig Lucifer szigorúan csak a valóságra támaszkodik. Az ember tragédiájában nem a történelmet akarta bemutatni, hanem a különböző eszmerendszereket.

Műfaja: A mű 1862-ben jelent meg Madách legjelentősebb alkotásaként. Műfaji előzményei: Milton Elveszett paradicsoma, mely egy Ádámtörténet és a kerettörténethez járult hozzá. emellett Goethe Faust II-je. Itt az alapkérdés az, vajon elérhető-e a boldogság. A válasz igen: a közösségért végzett értelmes munka értelmet ad az életnek. Alapkérdés tekintetében és műfajilag is nagy hatással volt ez a mű Madáchra. Hasonlóképpen Vörösmarty Csongor és Tünde műve, mely egy parabolikus mese a boldogságkeresésről. Hozzájárulnak, hogy a műfaja drámai költemény legyen: párbeszédre alapul, nincs elbeszélés, keretes, színenként önálló cselekmény, magas emelkedett, költői nyelv. Ez a műfaj alkalmas újszerű problémák vizsgálatára, mivel az elején megjelenő alapkérdésre a különböző színek különböző körülmények között keresik a választ, ezáltal átfogó képpel mutathatva be az író véleményét. A szereplők általánosak: Ádám az örök férfi, Éva pedig az örök nő. Az adott színek történelmi főhősei jelképesek. Minden színben ismétlődik egymást meglelése. Ezek után Ádám minden asszonyban felismeri Évát. Az Úr nem mondja meg Ádámnak, mi lesz a történelem kifejlete, ezt tanító okokból teszi. Lucifer ugyanilyen tanító jellegű: megmutatja a történelmet, de, hogy ne fussanak meg a csatából, fölcsillantja a reményt. Összehangzik az Úrral. Úr: "Küzdj és bízva bízzál". Ádám: "Az ember célja a küzdés maga" mig Lucifer: "Küzdést akarok, diszharmóniát" hirdet. Mindhárman az emberi történelem céljaként a küzdést jelölik meg, ahol nincs értelme az eszméknek. Ez nem optimista és nem is pesszimista. Az emberiség elkövette azt a hibát, hogy a szép eszméket megpróbálta megvalósítani és ezzel bemocskolta azokat. A jelentés a cselekmény mellett a reflexiókban jelenik meg. Az Úr is értelmezi a végén. Amit ő mond, az az igazság, de ugyanazt mondják a többiek is. Lucifer nem az Úr ellenpólusa. Lucifer kommentáló szereppel bír. Az Úr és Lucifer jelképességét a mítikus háttér jelzi. A mítoszban ők ellentétek, itt viszont egyetértenek a két alapkérdésben (ezért is szimbolikusak). Lucifer végigkíséri Ádámot a történeti színekben. Ádám az igazságkereső ember, az ember szimbóluma, aki keresi az eszméket. Éva a keresendő boldogság, a biológiai végzet. Állandó recept a haladásra: van egy tézis, melyet kikezd az antitézis, megegyezésük lesz majd a szintézis, ami már továbbhaladás. Lucifer az antitézist jelképezi, nélküle nincs haladás. Lucifernek a tagadó alapállása ironikus nézőpontként jelenik meg. A materializmust képviseli az idealizmussal szemben. Ádám szerint az eszmék viszik előre a világot, Lucifer nézőpontja szerint a biológiai valóság határozza meg gondolatainkat. A tömeg - mint önálló szereplő - három színben jelenik meg: ennek anyagi természetű indokai vannak. Az athéni szín során fél, unatkozik, anyagi érdekből akarják megölni. A párizsi színben vérszomjas (először az arisztokraták, majd Danton ellen), állatias. A forradalmi Évát a kéj vezeti. A nép a különbnek, az értéknek az elpusztítója. A londoni szín az önzés, a vérszomj (akasztás), az indulat megtestesitője: megtorolni a házasságtörést. A nép mindig az értékek pusztítását képviseli, amely akadálya az eszmék megvalósulásának. Állati ösztönök jelennek meg bennük. A felépítés is szimbolikus.

Reálosoknak: Színház- és drámatörténet

17. Színház- és drámatörténet

A klasszicizmus

Klasszicizmus:

• XVII. században virágzik
• minden művészeti ágat áthat → e kor korstílusa
• intellektuális figyelem, mértéktartás, fegyelmezettség jellemzi
• megveti a felesleges díszítést, a hebehurgya dolgokat
• tiszta műfajokat kedvelik (általában ókoriakat)
• áttekinthető szerkezetű művek
• kifejezések fennköltek, pátoszosok, tiszták, jól érthetőek
• világátfogó elmélete van → városközpontú elit → írói csoportosulások (szalonok)

Dráma: az epika és a líra mellett a harmadik műnem; színpadra szánják, dialógus formájú, cselekményes mű

Színház története:

• görögöknél: nappal nyitott, domboldalon félköríves nézőtér; szabad érzelemnyilvánítás; csak férfi színészek → maszk használata; egy művet csak egyszer adnak elő → sok elveszik; versenyeznek
• középkor: visszaszorul a dráma; csak misztériumdrámák, azaz vallásosak
• reneszánsz korban: shakespeare-i színpad, színház:

☺nem teljesen nyitott (kör vagy nyolcszögletű)

☺nézőtér zárt

☺csak férfi színészek → kosztümök

☺elő-, hátsó-, felsőszínpad

☺nincs tagolva (függöny nincs behúzva)

☺nincs térbeli, időbeli egység

• francia klasszicista: Napkirálynak igénye van a szórakozásra, a kultúrára → körülveszi magát művészekkel; olasz (commedia dell’arte) és francia (farce) vásári komédiák az alapjai; az előadók vándorszínészek → céljuk: improvizációval mulattatni a nem éppen művelt közönséget; 1639-ben Richelieu bíboros létrehozza az első színházi termet → királyra hagyja → királyi társulat (tagja Moliére is); zárt termek, megvilágítás használata; nem versenyszerű → arisztokraták szórakoztatása; előkelő vendégek a színpadhoz legközelebb ülhettek (díszszékek); balett a legelittebb (király is részt vesz benne); tragédia ível fel; komédia nincs kiművelve (nem elismert műfaj)

Klasszicista alapelvek:

• mintakövetés: szabályok vannak, amelyek tudatosan az ész által leképezhetőek → „ész uralma”
• drámaalkotás alapja: Arisztotelész: Poetica (félreértelmezték)
• szakítás a középkori színházi hagyományokkal
• Shakespeare nyomdokait nem ismerik
• alapelve: Boileau: Ars poetica → hármas egység elve (idő, cselekmény, tér egysége): „Történjék egy eset, egy helyen, egy napon…”
• illendőség, mértéktartás jellemzi
• nincs durvaság, nyersesség, illetlenség a darabokban, a színpadon

Moliére:

• igazi nevén: Jean-Baptiste Poqlein
• 1622-1673
• 1658-tól a királyi társulatban játszik
• célja: komédia arisztokratikus szintre való emelése
• főbb művei: Kényeskedők (1659)

Férjek iskolája (1661)

Nők iskolája (1662)

Tartuffe (1664)

A fösvény (1668)

Moliére: Tartuffe

• „legjobb első felvonás” (Goethe)
• sokan magukra ismernek az arisztokraták közül → nem arat nagy sikert
• tartuffe szó jelentése a XVII. sz.-ban: hazug, szélhámos
• truffer=csalni
• tragikomédia: a tragédia és a komédia jellemzőit ötvözi; a történések a néző számára nevetségesek, viszont a hősnek tragédiát jelentenek, vagy éppen fordítva: komikus szereplőket ér tragédiához illő vég; a hős sorsa inkább nevetséges, de ebbe szánalom is vegyül
• Meséje, szerkezete jól érthető, könnyen áttekinthető: egy rokonszenves, jómódú polgári családba befurakodik egy démoni gazember, s körmönfont ravaszságával, mindenre elszánt aljasságával csaknem végső romlásba dönti őket
• egy eset, egy helyen (Orgon párizsi lakása), egy napon (pár órát ölel csak fel a mű)
• álszenteskedés bűnét leplezi le az író
• expozíció: bemutatja a fennálló viszonyokat:

Pernelle asszony, Orgon anyja

Orgon, Elmira férje

Elmira, Orgon felesége

Damis, Orgon fia

Mariane, Orgon lánya, Valér szerelme

Valér, Mariane szerelme

Cléante, Orgon sógora

Dorine, Mariane komornája

Tartuffe, álszent

Tartuffe lett a ház ura, pedig csak nem régóta van ott

Pernelle asszony és Orgon naivan hisz Tartuffe-ben, nem szeretnek senkit csak Tartuffe-öt

család többi tagja nem szereti Tartuffe-öt

diktatúra jellege megjelenik → félelmetes

Cléante és Dorine a rezonőrök: mindig megőrzik mértékletességüket, a józan eszükre hallgatnak, ész érvekkel próbálják meggyőzni a heveskedőket

• bonyodalom: a fennálló (statikus) viszonyok megváltoznak:

Mariane és Valér házassága helyett Mariane és Tartuffe házasságát engedélyezi Orgon

Mariane nem akar hozzámenni Tartuffe-höz, de a gyermeki engedelem miatt nem mer apjának ellenszegülni

Damis boldogsága is odavész (Valér húgába szerelmes)

Dorine veszi kezébe a dolgokat (taktikázik)

• kibontakozás: jellemek megismerése

Tartuffe jelenik meg késleltetve

felgyorsulnak az események (Tartuffe szerelmet vall Elmirának → Damis elmondja ezt apjának, aki kitagadja, mert Tartuffe-nek hisz inkább; Orgon még aznap meg akarja tartani az esküvőt)

egérfogó jelenet (színház a színházban): megismétlődik Tartuffe és Elmira beszélgetése, úgy hogy Orgon az asztal alatt van, s mindent hall → mikor Tartuffe beismeri, hogy Orgont az orránál fogva vezette, a férj előbújik az asztal alól

Orgon kiutasítja a házból Tartuffe-öt, de elkésett hiszen minden vagyonát korábban már erre az álszentre hagyományozta

Orgont egy kazetta nyugtalanítja

• tetőpont: megjön a letartóztatási parancs a rendőrrel együtt

• megoldás: váratlan fordulat, nem illik bele a drámába (valószínűleg utólag írta hozzá Moliére)

kívülről nyúl bele a király a drámába

Tartuffe-öt tartóztatják le Orgon helyett, aki egy álneveken bujkáló szélhámos, s akit már régóta keres az uralkodó

ezzel a megoldással akarta Moliére kifejezni a király iránti háláját, s az uralkodó igazságosság

Reálosoknak: Örkény

Örkény István: Tóték

(a groteszk és az abszurd kimutatása, a háború hatása az emberekre)

Élete: 1912-1979

• jómódú zsidó polgárcsaládban született
• a 20. sz. magyar irodalmának egyik legnagyobb alakja, író, drámaíró, de vegyészmérnöknek, gyógyszerésznek készült
• 1937-ben került kapcsolatba a Szép Szó körével
• világháborúban munkaszolgálatos a Donnál, majd hadifogságba esett, s csak 1946-ban térhetett haza
• 1958 és 1963 között az 1956-os forradalomban való részvétele miatt publikációs tilalmat róttak ki rá, ekkor írta egyperces novelláinak nagy részét, megtalálta saját egyedi stílusát, beérkezett íróvá vált

Groteszk, abszurd:

• Groteszk:
• régóta jelen van a művészetben, de a romantikában vált központi kategóriává: Poe, ETA Hoffmann, Gogol, + Kafka és Karinthy
• esztétikai minőség, amely világszemléletet fejez ki, kibillent a megszokott nézőpontból, többlettudást ad
• keveredik a tragikum és a komikum
• így szélsőségesen össze nem illő elemek bizarr társítása jellemzi, ami nevetséges, de borzongató hatást is kelt
• ebből következik a képzavar, az össze nem illő elemek, konfliktusok mindvégig feloldhatatlanok maradnak
• reális – irreális, látszat – valóság, tragikum – komikum, fenségesség – alantasság, fantázia – naturalizmus egymásba játszanak át (paradoxonok), valamint nem tekinthető semmi egysíkúnak (csak jó / rossz)
• gyakran ábrázol visszataszító, undort keltő elemeket: torzság, rútság
• jellemzi továbbá a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapisága
• megjelenítésének eszköze: a szerkezet: groteszk mű világa zárt, minden lehetséges benne
• másik értelmezés: komikum válfaja
• Abszurd: a groteszk rokona
• esztétikai minőség: ábrázolt jelenetet lehetetlenségnek érezzük
• ezáltal az író felhívja a figyelmet a többletjelentésre
• mitikus, mesés, utópisztikus jelleg, meghökkentő hatás
• Ez a két minőség kölcsönösen áthatja egymást Örkény műveiben

Tóték:

• Keletkezés:
• eredetileg filmforgatókönyvnek íródott Pókék, majd Csönd legyen! címmel
• kisregény formáját 1966-ban nyerte el, a Kortárs című folyóirat közölte
• 1967-ben mutatták be a drámaváltozatot (amit később több nyelvre is lefordítottak, s meghozta számára a világsikert. A drámából egyébként 1969-ben film is készült Fábri Zoltán rendezésében, ez az Isten hozta őrnagy úr.)
• Téma, cselekmény:

• A kisregényben Tót Lajos tűzoltóparancsnok és családja vendégül látja az orosz fronton harcoló fiuk parancsnokát, egy őrnagyot.
• Ezáltal Örkény bemutatja a háború hatását az emberekre, a személyiségtorzulást; valamint mindenki felelősségét a háborúért.
• A tűzoltóparancsnok édesapa és az őrnagy viszonyváltozásai, ütközései - és a mögöttes tudati folyamatok - alkotják a mű cselekményét.

• Idő: a második világháborúval párhuzamosan, pár hét

• Szerkezet: 4 fejezet – 4 szerkezeti rész

1-2. rész:

• előkészületek, őrnagy megérkezése, alapszituáció, helyszín, szereplők megismerése, őrnagy első napja a faluban, szokásainak, fura napirendjének megismerése
• megdöbbentő sürgöny (fiú halála): ettől kezdve két szál fut egymás mellett a műben: a mátraszentannai eseménylánc és a frontról érkező levelek (az epizódokat a dokumentumok ellenpontozzák) → párhuzamos szerkesztésmód
• a kiélezett ellentétek (pl. ittak az ő zászlós fia egészségére) értelmezésre, állásfoglalásra kényszerítik az olvasót
• a fordulóponttól kezdődően már nem beleéléssel, hanem rálátással, külső szemlélőként olvassuk a történetet, elidegenítően, az azonosulást mellőző elbeszélésmód
• nagy feszültség keletkezik, ami a mű végéig megmarad: mást tud az olvasó, mint a Tót család
• abszurd helyzet: gyámoltalan emberek groteszk vergődése; csak szánalmat (esetleg részvétet) keltenek
• Helyszín megismerése:
• két színtér áll egymással szemben: Mátraszentanna hegyvidéki falucskája, valamint a front; a cselekmény a hátországban játszódik (ez a háború kritikai ábrázolását segíti: háborús szerepünket, kiszolgáltatottságunkat, felelősségünket emeli ki ezzel)
• 2 helyszín ellentétben áll, de nem a megszokott formában (a háború és a béke világa), mivel itt nincsenek egyértelmű minőségek, a jelenségek összefonódnak és kölcsönhatásba lépnek egymással, állandó ellentétben állnak (groteszk)
• a falu fiktív helység, de konkrét térbe, Eger közelébe telepíti az író
• az idill és a köznapi valóság is keveredik a műben: a környék maga a tökéletes természeti szépség (napfényes kert; kilátás a Bábonyra, finom fenyőillat) - de a fenyőillatot már pótolni kell, az egri moziból kölcsönkért vaporizatőrrel (groteszk) → a természet ősállapotában mesterkélt emberi csinálmányok, művi eljárások jelennek meg
• további groteszk elemek: nincs a faluban folklór, legékesebb és legtekintélyesebb dísztárgy itt már a kínai mintás ágyterítő - azt is kölcsön kell kérni
• Szereplők, háború hatása:
• ez a falu nem a hagyományos (pl. mikszáthi) atmoszférát árasztja, hanem a XX. századi Magyarországét, annak egy jellegzetes szelete, modellje
• a lakosság összetétele vegyes (idegen származású autótulajdonos, rossz hírű nő…), de a legtöbbjük kisember: egyszerű, tartalmatlan élet, a különleges eseményre felizzó érdeklődés (Szabóék kicipelték béna nagyapjukat az udvarra → groteszk)
• a másik helyszín (háború) is érezteti hatalmát: a családok 60 %-ának volt olyan hozzátartozója
• már itt megjelenik a mű egyik fő mozzanata: minden deformálódott (groteszk): senki sem azt csinálja, amit kellene (ügyvéd gödörtisztító…); „mintha meghőbörödtek volna az emberek”
• ezért a mű szereplői közvetve vagy közvetlenül, valamilyen fokon a front áldozatai
• áldozat mindenekelőtt Tót Gyula, az emberhez méltatlan körülmények elszenvedésével (Istenem, megfürödhetek!), majd értelmetlen hősi halálával („bolsevik rém ellen harcolt”) → abszurd helyzet
• áldozat Varró őrnagy is: háborúban megrongált idegállapot, szánalomra és gyámolításra szorul
• alacsony, beteg, űzött, törődött alak → reális őrnagy (éles ellentétben azzal, amilyen alakot vártak + azzal az ideális őrnaggyal, aki csak tévedésből szállt le a buszról)
• életét felborította a partizánokkal folytatott egyenlőtlen küzdelem, személyisége ezért eltorzult, idegei megroppantak, élete már-már maga az abszurditás
• az őrnagy kiszolgálásával akaratlanul is a háborút szolgálják (mindezt a fiúkért)
• alapszituációból két tényezőt kell kiemelni, amely a kisregény konfliktusában igen jelentős szerepet játszik:
• az életforma: a fárasztó napi munka utáni jellegzetes tétlenség, megszokott napirend
• az életstratégia: kisember élettapasztalata azt sugallja, hogy a sors hányattatásaival, csapásaival szemben csak a maga ügyeskedésére van utalva (pl. illetékesek lekenyerezése; önzetlen jóindulat mímelése, egy bizonyos társadalmilag elfogadott és eljátszott udvariasság: a szíves vendéglátás színlelésével → groteszk)
• Mű kérdésköre:
• mottóból derül ki + az első részben körvonalazódik
• ábrázolja a magyarság magatartását a háborúval szemben, kiemeli felelősségünket
• szolgalelkűség, lázadás groteszk képét mutatja meg
• Ez a magatartás hova vezet?
• Még ha a legféltettebb kincsről, az egyetlen fiúgyermek életéről van is szó, meddig játszhatók a felvett szerepek, meddig csorbulhat az emberi szuverenitás?
• Elpusztíthatja-e egy külső hatalom az embert?
• Elpusztíthatja-e önmagát az ember?
• Van-e határa az emberi szuverenitásnak, van-e korlátja a hatalomnak?

3-4.rész:

• Folyamatábrázolás:
• az őrnagy Tótot szokásai feladására kényszeríti, akaratát, egyéniségét is feladja ezzel → deformáció
• valós elemekből indul ki (itt ez a háború), majd a szereplők ennek helyezik alá teljes személyiségüket, kiszolgáltatottak lesznek a parancsuralom alatt → abszurd helyzet
• Tót család szokásai, akaratuk, gondolkodásuk deformálódik, átalakul, a cél érdekében a végsőkig alkalmazkodnak
• Gyuri atyus, a „púpos, félkegyelmű, hebegő” postás: kulcsfigura (groteszk figura):
• rokon- és ellenszenve függvényében kézbesíti a faluba érkező leveleket, és ezáltal sorsokat alakít (ha nincs cél, akkor nem is vállalták volna az alávetettséget!)
• ő az egyetlen ebben a felfordult világban, aki ragaszkodik a szimmetriához, a rendhez, és a maga torz módján ugyan, de tiltakozik a meghunyászkodás ellen (groteszk)
• mikor a világban uralkodó szabályok ellentmondanak a józan emberi észnek (háború hatása + groteszk), akkor éppen az ún. abnormális viselkedés és észjárás volna követendő
• Az őrnagy és Tóték viszonya:
• a hatalom és az áldozat viszonyát vizsgálja
• hogyan vált át a hatalom hatalmaskodásba, s az elnyomottak szolgalelkűsége, gyávasága, saját nyugalmas életvegetációjuk védelme hogyan segíti az önkényt létrejönni
• úgy próbálja vélt érdekeit megvédeni, hogy önmagukat alárendelik a rossznak, alkalmazkodnak hozzá, és alantas megalázkodásának magyarázatául még valami magasabb értelmet is keresnek (itt a fiúk élete), és csak végső esetben lázadnak fel.
• A címszereplő:
• Tóték, a család: bármelyikük tette és magatartása hármójuk együttműködésében formálódik (egyfajta „szimbiózisban” élnek)
• Tót Lajos a cselekvő, mert ő a családfő, de mindig igazodik a feleség és a lánygyermek elvárásaihoz
• ő viseli a közös terhet, ő nem csupán a háború áldozata, hanem a családé is
• a nők inkább csak stilizált (néhány találó vonással megrajzolt) figurák, akárcsak Tomaji plébános, Cipriani professzor és a többiek
• „Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik”:
• Tót Lajos és Varró őrnagy magatartása és helyzete egymással ellentétes irányban változik.
• a szép szál, köztiszteletnek örvendő Tót Lajos (maga a megtestesült rend, béke, harmónia) fokozatosan megalázkodik, lealacsonyodik, az őrnagy pedig erőre kap, sőt Tót fölé magasodik, teljhatalomhoz jut
• kezdetben az őrnagy volt szánalmas figura, a tetőpontig Tót Lajos válik azzá
• a folyamat, amelyben fokozatosan feladja egyéniségét: a szemére húzza a sisakját; férfiúi önérzetét feladva beáll dobozolni; éjszaka nem alszik; visszafogja az ásítást és a nyújtózkodást; elemlámpát vesz a szájába; rogyasztott térddel jár.
• szerény képességeihez mérten görcsösen igyekszik, de összeomlással fenyegető ütközések keletkeznek közte és az őrnagy között; nehéz feladnia korábbi családon belüli hatalmát, tekintélyét
• Az őrnagy és Tóték viselkedése kölcsönösen feltételezi egymást:
• Tóték szolgalelkűsége, eleve hibás életstratégiája és életformája szinte rákényszeríti az idegent, hogy hatalmaskodni kezdjen
• ahogy Tót Lajos tűrőképessége fogy, működni kezdenek normális emberi reakciói: menekülési ösztöne, álmossága
• először elszökik, majd rátalál a „budi”-ra, amely ezúttal (szintén groteszk módon) emberi szükségletet, nyugalomvágyat, sőt meghittséget is jelképez
• ez egy új magatartásformát mutat: a kivárást: életben maradni, és átmenteni a fennálló világrendet
• a kezdőmotívum visszatérése szerkezeti lezáródást is jelez
• Őrnagy távozása:
• visszaállítják a megszokott rendet
• visszatér: kivárás politikája nem eredményes, radikálisabb fellépésre van szükség, az erőszakkal szembe kell szállni (akár erőszakkal)
• erre csak akkor kerülhet sor, ha a szolgalelkűekben maradt öntudat
• Tóték azt gondolták, a fiúk élete volt a tét, de Tót megérezte, hogy valójában az övé, a saját személyisége, mivel önmagát tette egy idegen érdekében eszközzé
• ugyanakkor egyes értelmezések szerint: Tót és őrnagy egyetlen személyiség: mindenkiben megvan a hatalmaskodásra és kiszolgáltatottságra való hajlam, a zsarnok csak az áldozat-szerepet elfogadók révén válhat zsarnokká, a szerepek cserélődhetnek
• Befejezés:
• ha gyilkosság árán is, az őrnagy elleni fellázadással, úgy látszik, helyreáll a rend („Négy egyforma darabba vágtam!” –„ Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.”)
• a történet lezárása éppoly groteszk, mint maga a mű
• az elbeszélő többször is előre jelzi a végső groteszk fordulatot, a tragikus és mégis felemelő, feszültségoldó tettet („Ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna”; „pengéje egy borjút kettévágott volna”; „Ennek nem lesz jó vége, Mariskám”)
• visszatérő motívumok (pl. illat-szag-bűz) ugyancsak ezt jelzik
• Értelmezési lehetőségek:
• szolgalelkűség elítélése
• felelősségtudat fontossága
• magyarság passzívságának elítélése
• háború teljes elembertelenítő hatásának bemutatása, kritikája…

Reálosoknak: Realizmus

A realizmus

16. tétel

A realizmus a 19. század egyik irodalmi és képzőművészeti stílusirányzata, ábrázolási módja, mely a romantikával közel egyazon időben született, a 19. sz. első harmadában.

Mindkét irányzat forrása a csalódás, az illúzióvesztés, a felvilágosodás szép eszméit megtagadó polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás.

A romantikus írók rendszerint elfordulnak koruk társadalmától, s az értékesebbnek, szebbnek tartott

múltba (ált. a középkorba), idegen, egzotikus tájakra vagy a képzelet által teremtett, eszményített idillikus világba menekülnek.

Velük ellentétben a realista írók mintegy szembefordulnak saját korukkal, s az a törekvésük, hogy az

emberi és társadalmi valóságot minden eszményítéstől mentesen, minél hitelesebben ábrázolják.

A valóság örökös fejlődésben, átalakulásban van, megismerése is egyedi. A realista művészek tudatosan

törekednek minél igazabb ábrázolást adni korukról, meggyőződésük, tapasztalataik alapján.

Mélységesen tisztelik az élet apró jelenségeit, részleteit: a táj- és helyrajzi adatokat, a szereplő külső sajátosságait, a lakájt, ruházatát stb., erről az olvasót – általában írói közlés formájában – tájékoztatják a művek cselekményindítása előtt.

A realizmus lényeges eleme a körültekintő lélekrajz, a szereplők lelkivilágának feltárás. A modern lélektani (analitikus) regény megszületése a realizmus megjelenésével esik egybe.

Az embert körülvevő mindennapi környezet, a társadalmi viszonyok összetettsége kerül realista regényben az ábrázolás középpontjába.

Az írók csaknem ugyanolyan tudományos igénnyel

tanulmányozzák az emberi társadalom törvényeit, mint a kor természettudósai a természetet.

A realista művészeknek az a céljuk, hogy a társadalom életének alapvető, lényeges összefüggéseit, az

események s az egyes emberek legjellemzőbb, tipikus vonásait tárják fel.

A tipikus nem azonos az átlagossal. A műalkotás hősei és eseményei nem attól válnak elfogadhatóvá, hogy éppen olyanok mint az életben, hanem attól, hogy saját kompozíciós rendjükben valóságosnak, tipikusnak minősülnek.

A realista író nem elsősorban a képzeletére támaszkodik, hanem a valóság pontos megfigyelésére. A realista irodalmi stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód jellemzi. – Hiányzik belőle a romantika túldíszítettsége s az ebből fakadó ünnepélyesség, zeneiség.

A realizmus nem vált olyan általános, minden művészeti ágra kiterjedő korstílussá, mint korábban pl. a klasszicizmus, a barokk vagy a reneszánsz, egymaga sohasem határozta meg a korszak arculatát.

A 19. sz.-ban együtt létezett a klasszicizmussal, a romantikával és a naturalizmussal.

Nem létezik „tiszta” romantikus ill. realista mű, csak az arányokon lehet vitatkozni.

A realizmus uralkodó irodalmi műfajai a regény és a novella.

Az új művészeti törekvéseket megnevező szó, a „realizmus” első ízben egy festészeti kiállításon szerepelt

(1855-ben Gustave Courbet – 1819 – 1877– egy kiállításának címe volt.) A kifejezés a latin reális valóságos szóból ered.

A realizmus egyik tipikus műfaja a karrierregény más néven fejlődésregény mely egy fiktív életrajzi regény.

A XIX. század legelterjedtebb formája a regény, innentől üzletnek számít az írás, meg lehet belőle élni.

Hittek abban, hogy az emberi életben a tapasztalat által belátható törvények érvényesülnek, tudással tapasztalattal és akaraterővel rendelkező egyéniség bizonyos fokig irányítójává válhat sorsának. Ez a pozitivizmus és a liberalizmus alapelvei. A karrierregény hősei feltörekvő fiatalok, akik tehetségesebbek, rokonszenvesebbek, mint a társadalmi rangban felettük állók. Pl.: Balzac Goriot apó. Gogol: A köpönyeg. Csehov: A csinovnyik halála

Az orosz realizmus

Oroszországban a megrekedt feudális társadalom miatt hiányzik az erős, művelt középosztály. A nemesség a polgári átalakulást siettette, ilyen kísérlet például az 1825-ös dekabrista felkelés, amit azonban vérbe fojtottak. I. Miklós cár nem járult hozzá a jobbágyfelszabadításhoz, de bizonyos reformokat hajlandó volt végrehajtani. A jobbágyságot csak 1861-ben szabadítja fel II. Sándor cár

Az orosz realizmus fő témája a cári rendszer áttekinthetetlen és bonyolult bürokratizmusa, és az ország siralmas helyzete. A regények középpontjában a nyugati kapitalizmus és jólét hatalmával szemben a vidék sivársága, és a kisemberek problémái állnak.

A kisember mint hős

Az orosz realizmus műveinek hősei azt mutatják be, hogy hogyan NEM érdemes élni. A hősei kisemberek, feleslegesek, életük kiüresedett, nincsenek céljaik és reményeik, boldogtalanos. Jellegzetes alakjuk a kishivatalnok, vagyis a CSINOVNYIK.

A lelki kiteljesedés a halállal nem ér véget

Tolsztojanizmus: míg testileg folyamatos a leépülés, a lelki fejlődés megfigyelhető, a halál pillanatában fizikailag a legrosszabb állapotban van, de lelkileg akkor a legtisztább a hős.

A tolsztojánizmus, azaz az író vallási és erkölcsi világszemlélete. Elbeszéléseiben, regényeiben szigorú kritikát ír a hatalomról, társadalomról. Az ember feladata: önmagát erkölcsi, testi, szellemi tökélesítése. Erőszak nélkül is megvalósítható az igazságos társadalom

Születés Halál

Test Lélek

Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1828. szeptember 9-én, Jasznaja Poljanában született; grófi család negyedik gyereke. Másfél éves korában édesanyja meghalt. 1837-ben Moszkvába költöztek a gyermek taníttatása érdekében. Még ebben az évben meghalt az apja is. Nagynénéi gondoskodtak róla. 16 évesen beiratkozott a kazanyi egyetemre. 47-ben visszatért Jasznaja Poljanába, mely az ő birtokába került. 49 elején Péterváron letette utolsó jogi vizsgáit, majd visszatért birtokára. 1851-ben a Kaukázusban hadapródként belépett a tüzérek közé. A kaukázusi hegylakók közötti élményei alapján született a Hadzsi Murat (1902). A Gyermekkor (1852), Serdülőkor (54), Ifjúság (57) című műveivel az volt a célja, hogy megtalálja a Tolsztoj család boldogtalanságának az okait. 54-ben kinevezték zászlóssá, és a Krímbe vezénylik. Itteni háborús benyomásainak hatására keletkeztek a Szevasztopoli elbeszélések (55-56). 57-ben féléves külföldi út: Németország, Svájc, Franciaország. Hazatérve célja az, hogy átalakítsa a nép életét. Szülőfalujában iskolát alapított; ő tanította a történelmet. 62-ben feleségül vette Szofja Andrejevna Bersz-et, egy moszkvai orvos lányát, aki 16 évvel volt nála fiatalabb, s akitől összesen 15 gyereke született. 63-69 Háború és Béke, Anna Karenina (73-77), Feltámadás (89-99). Magánéletében egyre terhesebbnek találja az előkelő, arisztokrata életformát; szakít eddigi életével; családjával ellentétbe kerül; a pravoszláv egyház kiközösíti. Azonosulni akart a néppel; 91-ben megszabadul tulajdonától; lemond a 81 után írt műveinek a kiadási jogáról. 1901-ben megbetegedett, Krímben állította helyre az egészségét. 80. születésnapján szülőfaluja valóságos zarándokhely lett. 1910 október 27-28-án éjjel felesége tudta nélkül elhagyta az otthonát. Megbetegedett; november 7-én meghalt.

A tolsztojánizmus, azaz az író vallási és erkölcsi világszemlélete. Elbeszéléseiben, regényeiben szigorú kritikát ír a hatalomról, társadalomról. Az ember feladata: önmagát erkölcsi, testi, szellemi tökélesítése. Erőszak nélkül is megvalósítható az igazságos társadalom.

1881-1886-ig írta az Ivan Iljics halála című kisregényt. A Feltámadás előzményének tekinthető; a fő mondanivaló itt is az, hogy hogyan kell, illetve, hogy hogyan nem szabad élni. Végigköveti a főhős egész életét, de csak az utolsó 3-4 hónapot mutatja be részletesen (kisregény). A korábbi életének bemutatására kétféle technikát alkalmaz: - nagy tömbökben áttekinti, nem mutat be konkrét eseményeket, hanem csak jellemzi azt az időszakot (nem a cselekményen van a hangsúly, hanem az eredményén, a reflexiókon); - konkrét tényeket közöl, nem ismerjük az események hátterét (csak az a lényeg, hogy előbbre jutott, a módja, a cselekmény nem fontos); ezzel mintegy hitelesíteni akar, valamint jellemezni (pl. a társadalom berendezkedését). Előélete tömörítve előadott, azt tárgyalja, hogy milyenné fejlődött. A betegséget írja le részletesen, ezzel az a célja, hogy bemutassa, milyen a társadalom, és milyenné alakította Ivan Iljicset. Megvilágítja azt például, hogy milyen az, ha valakit szeretnek ("Valamennyien szerették..") Örülnek, ha meghal, mert akkor őket előléptetik, és azért is, mert nem ők haltak meg. Az emberek gondolata az önérdek körül forog. A szeretet csak az önzés egy része. Az önzést természetes tulajdonságnak veszi ("örülök, hogy ő halt meg és nem én"). Az özvegy is azon spekulál, hogy hogyan kaphatna minél többet. Amikor megházasodik, akkor az író azt járja körül, hogy mi a szerelem: ami hasznos és illendő. A világ csak az érdekre irányul. Férj és feleség között bonyolult lélektant ábrázol. A beteg mindenben és mindenkiben hibát lát, mert a betegsége tőle független, nem bír vele. A baját átteszi a feleségére: ő a hibás mindenért (projekció). A bűnbakból tényleg bűnös lesz. Már nem a társadalmat akarja bemutatni, hanem ezeket a finom lélektani folyamatokat. Itt a lélektan bemutatása nem eszköz, hanem cél. Ez a lélektani regény. Ember és ember kapcsolatát mutatja így be, és nem a társadalommal való kapcsolatát (ez Tolsztoj újítása). A feleség elhitette magával, hogy a betegség oka maga a beteg, és ezért nem érdemli meg a részvétet. Így kényelmesebb neki, nem kell együttéreznie vele. (Felületes világ, képmutató világ.) Mikor a felesége állapotos, akkor Ivan Iljics úgy viszonyul hozzá, mint ahogyan majd a felesége fog hozzá a betegsége alatt. A baleset (leesik a hágcsóról) megtörténte után még próbálja elhárítani, majd amikor a baj kezd kibontakozni, akkor el akarja hitetni magával, hogy nincs semmi baja: nem néz vele szembe, akkor el fog múlni (eddigi élete során is ezt tette). Amikor ráébred, hogy haldoklik, akkor kell szembenéznie azzal a ténnyel, hogy ami az emberre általánosan érvényes, az érvényes rá is. Ezután már a tárgyaláson is sokat hibázik, mert saját belső világára figyel. Csak Geraszim sajnálja, aki úgy jelenik meg, mint az eddigi életének az ellentéte. Ekkor rájön, hogy rossz irányba fordult, és a szolgától kell példát venni. Rájön, hogy nem az az érték, amit ő eddig annak tartott, hanem a szeretet. Rájön, hogy amit ekkor ő kapott, azt régebben ő is adta másoknak. Ez a ráébredés a lélektani oldala a regénynek. Annyiban társadalmi regény, hogy ez általában így szokott lenni. A lélektani regény nagyon jellemző fogása a mikroelemzés: jelentéktelen eseményekből következtetünk a fontos lélektani dolgokra (fellöki a szekrényt - harcolni akar a halállal). Belső monológ: a szereplők belső, kimondatlan gondolatainak a leírása. Az író úgy akar fogalmazni, hogy a gondolatok megfogalmazása előtti állapotot utánozza (tőmondatok, hiányzó állítmányok, lazább mondatszerkezet). Ezzel érzékelteti a zavarodott lelkiállapotot. Az álmodás átképzeléses előadás (szabad függőbeszéd): az író mondja, de a hős szemszögéből, belülről nézve. Átmenet a szerzői szöveg és a belső monológ között. Az olvasót is sokkal nagyobb azonosulásra készteti. Így jön létre a modern lélektani regény.

A könyv megírásához véletlen eset adta az indítékot: rákban meghalt Tolsztoj egyik ismerőse, egy bírósági hivatalnok. 1881-81 táján kezdte írni ezt a művét, s 1886-ban fejezte be. A központi kérdés ebben is: hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. Tömörség jellemző: hiányzik belőle az érdekes mese, a cselekmény fordulatossága; az író bátran szembenéz az élet sivárságával. A párbeszédeknek sincs fontosabb szerepük.

A hagyományos időrend megbontása:

Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet: egy közhivatalnok életének bemutatását a halálhírrel, s a gyászszertartással kezdi. Ennek lényeges szerepe van: azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye Ivan Iljics ismerőseire, miképpen vélekedtek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük.

A bíróság épületében kollégái az újságból értesültek arról, hogy „Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró, 1882. február 4-én elhunyt”. Halála nem volt váratlan, betegségéről tudták, hogy gyógyíthatatlan.

A halál hírére „a bírósági szobában egybegyűlt urak mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára. Ahogy az már lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, nem ők. Mindez csupán azért okozott némi kellemetlenséget nekik, mert elkerülhetetlenné vált a részvétlátogatás, s zavarta az estére tervezett kártyaparti megszokott rendjét. Pjotr Ivanovics, az elhunyt legközelebbi barátja kénytelen volt végighallgatni az özvegy, Praszkovja Fjodorovna álszent siránkozását. Nem az eltávozott tragikus sorsáról folyt a szó, hanem arról, hogy a beteg iszonyatos szenvedései miképpen hatottak az asszony idegeire, s arról, hogy a halál ürügyén mennyi pénzt lehetne még kicsikarni az államkincstártól.

A kisregény első része nemcsak a kollégák, barátok, hozzátartozók önzését, közömbösségét tárja fel, hanem az olvasókban is felkelti azt a kérdést, milyen ember is volt hát Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket.

A múlt bemutatása:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt” –így foglalja össze az író hőse egész sorsát, s ezzel az ítélettel kezdődik a múlt bemutatása, immár az időrend hagyományos keretei között.

A legelső mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság: hogyan lehetséges, hogy az egyszerű, mindennapi élet iszonyú? Az író ezzel a feltűnő megállapítással azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása iszonyúvá, embertelenné tette az életet.

A család három fia közül Ivan Iljics volt a középső, minden tekintetben középszerű ember. Jó eredménnyel végezte el tanulmányait: tehetséges, jószívű, víg kedélyű és társas hajlamú egyéniségnek mutatkozott be az iskolában is. Nem volt ugyan talpnyaló, de fiatalkorától fogva „vonzódott ... az előkelő emberekhez, ...”. Eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik: mindig szigorúan teljesítette kötelességét, vagyis azt, amit a magas állású személyek megköveteltek tőle. Ez volt életének egyetlen értékrendje, sikeres pályafutásának titka: egyre magasabb beosztásokba jutott. Mikor különösebb szerelmi szenvedély nélkül megnősült, csak azt tette, „mit a magas állású személyiségek helyeseltek”.

Házasságának első éve boldog nyugalomban telt el, de aztán családi élete mind iszonyúbbá vált: feleségével gyakran veszekedett, a kellemességnek hamarosan nyoma veszett. Ez ellen úgy próbált védekezni, hogy több időt volt a hivatalában, otthonától távol. Magas beosztású ügyész lett, s épp új lakását rendezte be, amikor a függönyök felaggatása közben megcsúszott, s az oldalát beverte az ablakkilincsbe. Ettől kezdve –hónapokon át - fokozódó fájdalmat kezdett érezni oldalában.

A regénytér leszűkülése:

A kisregény 4. részével kezdődik a betegség folyamatának leírása. A regény tere egyre jobban leszűkül, Ivan Iljics betegszobájára. A szereplők is fogynak: a hős magára marad szörnyű szenvedéseivel.

Különböző híres orvosok vizsgálták, de egyik sem mondta meg az igazságot. Észrevette, hogy terhére van családjának; Praszkovja Fjodorovna meg egyenesen azt találta ki, „hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét bosszantja”.

Fájdalmi napról napra erősödtek, ópiumot, később morfiumot adtak neki. Mégis, „gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb”: „...Ivan Iljics csak beteg, de nem haldoklik, ...”

„Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak ő sajnálta.” Az író tudatos célzatossággal rajzolja meg a tiszta, fiatal parasztlegény alakját. Egyszerűségét, őszinteségét, természetes jóságát szembeállítja a haldokló környezetének közönyös szenvtelenségével. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel, nem hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. S Geraszimon kívül csak kis gimnazista fiában vett észre a beteg valami szánakozó ijedtséget. Geraszim jósága és elérzékenyedése szólaltatja meg Ivan Iljicsben „a lélek hangját”. Ez a belső, lelki vita lesz a mű további részeinek legfontosabb tartalma.

A színhely a lélek világa:

„Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna –hasított elméjébe a sejtelem”. „Iszonyatos magányának utolsó idejében már csak a múltban élt. Egymás után idézte fel múltjának képeit.” Hosszas vívódások után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta, egész tudatos élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Felismerte, hogy gyermekkora idilljétől távolodva nem fölfelé haladt, ahogy hitte mostanáig, hanem a fényességből a sötétségbe, az igazságból a hazugságba.

Hazugság, csalás takarta el előle az életet és a halált; egész életében közömbös volt családja, s a perek vádlottjai iránt, s most őt sem szeretik mások, vele szemben is közömbösek. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bűnös életének tudata. Még három napig élt, három napig vergődött üvöltő szenvedések közt, s közben tovább folytatódott a belső dialógus.

Halála előtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét, és sírva fakadt, Ivan Iljics előtt megvilágosodott minden. Élete utolsó hatvan percében még jóvá tette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek; megesett a szíve rajtuk, s lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt. Úgy kell intéznie halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell szabadítani őket a szenvedéstől.

Erkölcsileg megtisztult: eltűnt a fájdalom, eltűnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg.

Reálosoknak: Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

8. tétel

A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, irányzata, az utolsó egységes korstílus, mely több művészeti ágban együttesen éreztette hatását. Kialakulásának időszaka a 18. század vége, virágkorát a 19. század első felében élte, a század második felében a romantikából kiinduló irányzatok (eklektika, historizmus) és a későromantika voltak jelentősek.

A romantika az irodalomban fejlődött ki, és innen terjedt át más művészeti ágakra (zene, festészet, szobrászat). Sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, jelentése országonként, művészeti áganként és az idő múlásával is változott. A klasszicizmust váltotta fel, de kezdeti szakaszában még együtt volt jelen azzal. Gyökerei a felvilágosodás korába nyúlnak vissza, közvetlen előde a szentimentalizmus és a „Sturm und Drang”. Forrása a társadalomban kibontakozó kiábrándulás és illúzióvesztés volt, amely a francia forradalom után jelentkezett Nyugat-Európában. Az emberek csalódtak a felvilágosodás eszméit megtagadó polgári társadalomban, a világ kiismerhetetlenségével optimizmusukat elvesztették. Egyaránt csalódtak a „józanészben” és a korábban évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlennek vélt vallásos világnézet is megingott.

A romantika kiindulópontja Anglia és a német területek. A merev klasszicista szabályok és az antik minták követése ellen való lázadást hirdette a romantika, az egyéniség kultuszát, a művész teljes szabadságát, amelyet sem szabály sem törvény nem korlátozhat. A korlátlan szabadság értelmében a legfőbb ihletforrás a művész képzelőereje, a szabadjára engedett fantázia. A romantika idején vált először követelménnyé az irodalomban az eredetiség, amely szintén a korábbi minták elvetéséből adódott.

A klasszicizmus pontosan elkülönítette a műnemeket, a műfajokat, a hozzájuk tartozó hangnemmel és versformával együtt, a romantika ezzel szemben a művészetek egységét hirdette meg, elmosta a műnemek és a műfajok határait, keverékműfajokat hozott létre (pl. verses regény, ballada, drámai költemény), a műfajok lírizálására törekedett. Kedveltté váltak az egyedi formájú alkotások, a töredékszerűség, a titokzatosság, és a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű ábrázolása. A drámai és epikus művek cselekményében a különleges élethelyzetek, kalandok, váratlan és meghökkentő fordulatok ábrázolása vált gyakorivá. Gyakori az erőteljes jellemkontrasztok ábrázolása, akár egy adott szereplő jellemén belül megjelenő ellentétes jellemvonások, akár a szereplők jellemei közti különbség kiemelése által, az író a szereplőket jellemük szerint a jó és a rossz irányába túlzóan csoportosítja.

A romantika szabadság utáni vágyából, a különlegesség kedveléséből, és az újszerű, érzelmekkel teli lélekábrázolásból adódóan a romantikus stílus a korábban megszokott kifejezésmódoktól elszakad, általában jellemzi a felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, az erőteljes zeneiség és festőiség.

A romantika korában kialakult világgal szembeni elégedetlenség a jelen valóságától való menekülésben is megnyilvánult, a művészek a jelennel szemben értékesebbnek tartották a régit, a múltat. A klasszicizmus a görög-római antik mitológiát tartotta példának, a romantikusok ezzel szemben felfedezték saját nemzeti múltjukat, előtérbe helyezték a népi kultúrát, művészetet.

A romantika Közép-, és Kelet-Európában sajátos feladatkört teljesít: a nemzeti törekvések kifejezését, a népiesség érvényre juttatását, valamint újszerű én-szemlélet kialakítását. A térségben az egyes népek függetlenségének hiánya, a más, nagyobb nemzetek közé ékelődés, az idegen uralom a nemzettudat eszközévé a közös beszélt nyelvet tette meg. Ezért a nemzeti öntudatra ébredés legelső mozgalmát a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig létező nyelvújítás, az irodalmi nyelv megteremtése jelentette. A térségben a Nyugat-Európai államokkal szemben a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés, ezért az egyes nemzetek romantikus irodalmát nemzeti eszme hatotta át leginkább. A nemzeti függetlenedésért és a nyelvért vívott küzdelem a romantikus írókra, költőkre magas társadalmi szerepet rótt, megkövetelték tőlük a kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket, a szabadságküzdelmekben a népet irányító apostol szerepét.

Magyarországon a romantika egyes tartalmi jegyei már a XIX. század első éveiben jelentkeztek, de átütő érvényesülése a magyar irodalomban csak 1817 körül következett be. A magyar romantikus irodalom legnagyobb alkotói Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály.

Vörösmarty Mihály (1800—1855) megszülető nemzeti kultúránk első vezéralakja, a magyar romantika legnagyobb költője volt. Iskoláit Székesfehérváron majd pesten végezte, később a Perczel családhoz került nevelőnek. 1822-től Görbőre ment joggyakorlatra, itt ismerkedett meg a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival. Részben ezeknek az élményeknek a hatására írta meg Zalán futása című eposzát, amely nevét ismertté tette, ennek a műnek a sikerétől fogva az irodalomnak szentelte életét. Elismert íróvá vált, irodalmi szerepét politikai színezet is kezdte gazdagította, verseiben reagált a politikai eseményekre. Felkérték a Nemzeti Kör (1846-tól Ellenzéki Kör) első elnökének, az Akadémia rendes tagjává választották, befolyása erősödött. Támogatta a haladás politikáját, a márciusi forradalmat, az 1848-ban megalakuló Batthyány-kormányban képviselői mandátumot is kapott. A világosi katasztrófa testileg-lelkileg összetörte, az ezt követő időszakban csak kevés alkotása született.
A "romantikus triász" tagjai: Vörösmarty, Bajza és Toldy. Ők a Kisfaludy Károly köré szerveződő Aurora-körből emelkedtek ki, és a liberális szellemű Athenaeum körét vezették.

Zalán futása

• epikus igényű mű
• honfoglalási eposznak szánta
• kielégítette a korszak felfokozott várakozását a nemzeti eposz, a nagyszerű dicső múltat bemutató mű után

ha feltámaszthatóak a régi erények, a tiszta erkölcs, akkor visszatérhet a „nemzeti nagylét”

Előszó: A mű összefogó képe az évszakok váltakozásának (sorrend: 1. nyár, 2. ősz, tél, 3. tavasz). Nyár Û tél, kihasználja az évszakok jelképes jelentéseit (nyár - beteltség), nyár jelentése: reformkor, polgárosodás; tél: jelen, a szabadságharc bukása, tavasz: a Föld jövője. A második rész időváltása után nyelvtani majd lélektani váltás következik. Az egyes részek részallegóriák, a mű teljes egésze egy allegória. A harmadik rész egy látomásbetét, a legteljesebb allegória.

TAVASZ: föld virág, falomb öltözet fagy

FODRÁSZ: egy félvilági hölgy vendéghaj bársony üvegszem

A tavasz egy áltavasz, az üvegszem lehet befagyott tó mellett halott is. A mű egy körforgásos történelmi kép, pesszimista végkicsengésű a hamis, halott tavasz miatt. A költő depressziójává válik a nemzethalál képe.

Az évszak-metaforika konvenciójára épül, s az utolsó egység kivételével nem is értelmezi át a hozzájuk kapcsolódó másodlagos jelentést. Mégis felidézi a konkrét történelmi eseményeket, filozofikussá, történetbölcseletivé teszi a verset.

a.) tavasz – múlt₁ – reformkor
A harmónia világa, melyben feloldódnak a romantika nagy ellentétei, az ész és a szív, a kéz és a szellem, és ennek eredményeként a céltudatos emberi munka képesnek tűnik az emberüdv megvalósítására. Ember és világ harmóniáját jelzi a zöld ág, mely egyszerre utal a tavaszra és ember, világ, Isten megbékélésére.

b.) nyár – múlt₂ – a szabadságharc, ill. annak leverése
Képi szinten a nyár nincs jelen, csak a mű belső logikájából következik a beteljesülés, a csúcspont. A beteljesülést illetve az ezt megelőző feszült állapotot hitelesíthetné, igenelhetné a várt szózat, kinyilatkoztatás. Ennek tartalmára csak következtethetünk illetve a vész leírásából értesülhetünk. A szó, az ige nem hitelesítette tehát az emberüdvöt, nem oldotta fel ember és világ, ember és természet ellentétét. Ahogy a remény egyetemes volt – mint jelezte azt a Noé-kép – úgy a pusztulás is egyetemes, oly mérvű, melynek képeit – Lukácsy Sándor szavaival – vizuálisan már nem tudunk követni, hiába allegorikusan megjelenített a vész alakja. Bár az évszak metaforika szervezi a verset, nem csupán a nyár, de az ősz képe is hiányzik. Világképi szinten ez azzal magyarázható, hogy elmaradt az emberi törekvések összegzése, számvetése, eredménye és termése, illetve magát a pusztulást, az elmúlást azonosíthatjuk az ősszel, hiszen az évszak konnotációja ezt az értelmezési lehetőséget is magábafoglalja.

c.) tél – jelen – önkényuralom, megtorlás
A szakaszt szervező komplex képben együtt van jelen a romantikus világkép három legfontosabb összetevője: Isten, természet, ember. A szervezőkép az ‘ősz’, ‘megőszül’ kifejezés, s a fehér színt vonatkoztatja, bontja ki. Ismételten a teremtés pillanatáig vezeti vissza ember és világ tragikumát, magyarázatot adva, de nem fölmentve a jelen történéseit. Vörösmarty antropológiájának legjellemzőbb vonása a Descartes-i dualizmus feloldhatatlan ellentéte.

d.) tavasz – jövő
Természeti szinten a szervezőelv logikájából következően is körforgásról van szó. A megjelenített természet azonban a maga attribútumaival (hermafrodita szajha) a természet tragikus iróniáját jelzi az emberi világ, az emberi törekvésekkel szemben, mely folytathatatlan, lezárt és hiábavaló.

Verselése: A drámaiságnak megfelelően jambikus tizes.

Műfaja: rapszódia.

(A rapszódia az ódai műfajok közé tartozik; sokban rokon a ditirambussal, a himnusszal és a szűkebb értelemben vett ódával. Eredetileg a rapszodosz (görög 'vándorénekes') által a homéroszi eposzokból előadott dal. Műfajfogalommá a 18. században vált a zenei szaknyelv kifejezésének átvételével. Jellemző vonásai: a zaklatottság, az érzelmek és gondolatok szenvedélyes hullámzása; a kötetlen szerkezet (melynek részei elsősorban nem logikailag, hanem a képzelet és az asszociációk síkján kapcsolódnak egymáshoz); a közvetlen és szubjektív kifejezésmód eszközeinek gyakori és változatos felhasználása; a külső forma és a ritmus kötetlensége; a hangnem emelkedett, gyakran eksztatikus jellege. A költői kifejezés szabadságát hirdető romantika jellemző műfaja (Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, 1844; A vén cigány, 1854; Petőfi Az őrült, 1846; Egy gondolat bánt engemet..., 1846). A 20. századi költészetben Illyés Gyula Bartókja, 1955 a magyar művész jelképe. Vas István költeménye (Rapszódia egy őszi kertben, 1957-59) a műfaj visszafogottabb, elégikusabb változata.)