Nagy László versek

Nagy László

/ 1925. július 17-én született. Pápán végezte tanulmányait. Tehetséges az írás mellett a rajzolásban. A Pázmány Péter Tudományos Egyetemen magyar-irodalomszociológia-filozófia, a második szemesztertől orosz szakos hallgatója. 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa. Három alkalommal tüntették ki József Attila-díjjal (1950, 1953, 1955), 1966-ban Kossuth-díjat kapott, műfordítói munkásságáért Botev-díjjal jutalmazták (1976). 1968-ban megkapta a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúját. 1978-ban infarktus okozta halálát./

József Attila!

- a költő harmadik alkotói korszakában írta (1962-ben), amire a kiábrándultság, a tragikum, az önéletrajziság, ars poetikus jelleg jellemző, de ekkor alkotta redukciós verseit és képverseit is
- Himnusz minden időben c. verseskötetében jelent meg (1965) (előtte azért nem mert antiszocialistának tartották
- A költői szerepvállalás fontosságának éss a költészet jövőjébe vetett hit kettősségéből fakadó kétség legyőzéséért idézi föl (EVOKÁCIÓ) Nagy László József attila életét és szellemiségét a versben
- Nagy László versének elsődleges célja nem az ún. „hommage-gesztus”, azaz a hódolat kifejezésre juttatása. A költőt sokkal inkább kínzó reménytelenségének leküzdésére irányuló szándéka vezeti, amikor mintegy példaként felidézi József Attila hányattatott sorsát, költői és emberi értékeit
- Műfaja szólító vers, poétikai szempontból a himnusz, az ima s részben az óda műfaji sajátosságait fedezhetjük föl benne
- Ars poticus a hangvétele, mert a művészlét és az ember-lét végső kérdéseire keresi a választ
- Műjaja lehet modern himnusz, ami a vallásos himnuszból alakult ki, de témája nem vallásos. A művészelőd nagyságát magasztalja. A himnusz tipikusan nemm a kérdés, hanem az állítás műfaja, ez a vers viszont kérdező jellegű: állítja a nagyságot, de nyomatékosan rákérdez, hogy érdemes volt-e áldozatos, nagy művet létrehozó életet élni; a jövő kap kulcsszerepet a vers kérdező személyének érvrendszerében
- költemény alapkérdése az, hogy a jelen megrendítő csapásait elszenvedő költő reménykedhet-e abban, hogy művészi alkotása célt ér, és értékteremtő tényezővé válhat egy a jelenkor embertelen visszásságaitól mentes, szebb jövőben
- (élet-halál-feltámadás hármassága, elmúlás és a halhatatlanság kapcsolata mindvégig áthatja a verset)
- ( a József Attila- pálya legfőbb jellegzetességét Nagy Lászó abban látja, hogy következetesen volt költő és gondolkodó is)


A költemény első fele (1-30.sor):
- az életút és a halálösszefüggéseiben gondolkozik; kétféle halál jelenik meg: elkerülhetetlen emberi sors s a sors kihívása, a véget siettető életforma. A felvetett kérdés lényegére a rombol – épít ellentétpár világít rá: lehet-e értelme annak az életnek, mely önmagát pusztítja el művészi alkotások létrehozása árán.
- az első versmondat két rövid sora az elpusztíthatatlan és kiapadhatatlan alkotói kedvre, s az amögött meghúzódó építő szándékú örökös intellektuális késztetésre utal (kifúlva – kigyúlva), mely azonban fizikális szinten – mint a két igenév mutatja – szükségszerűen a végső pusztulást hordozza magában
„szüntelen tél”: a belső költői értékrend, s a külső „vas világ” rendjének kontrasztja, költő aktuális léthelyzete
„ te szerencsétlen”: József Attila Szabad ötletek jegyzéke című művének Foglalatából való, amely így kezdődik: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre…”
- a második versmondat tíz soron keresztül hömpölyög, a gördülékeny mert az előző sor záróképének nyomán a költői feladatvállalás tudatosságát tárja fel; megidéződik József Attila, mint a heroikus példa, aki szembenézve saját egyéni létének reménytelenségével, a közelgő tébollyal és a halállal, képes volt eszményteremtő, harmóniát sugárzó művészi alkotások létrehozására
- tudatosság hangsúlyozása már a vers ezen szakaszában felidézi az olvasóban József Attila Reménytelenül című versét, amelyben a racionalitás igényével saját sorsának bizonyos kiúttalanságával és közeli halálával néz farkasszemet a költő, aki felmérve léthelyzetét „okos fejével biccent, nem remél”
- egész vers evokáció-rendszerére jellemző, hogy a József Attila költészetéből ismert képeket, kifejezéseket Nagy László saját költői nyelvére átültetve, „áthangszerelve” vonultatja fel (pl.: pokol – dögbugyor, te bolond – téboly hava, szörny-állam – vérszagú szörnyek, egek fogaskereke – egek mirígyrendszere, az ember alja – emberárulók szutyka)
- a harmadik versmondatban: „Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy”. József Attilának költői nagysága teljes tudatában kellett elszenvednie az osztályrészéül jutott elutasítást, illetve el nem ismertséget. Ugyanakkor József Attila emberi nagyságára mutat rá Nagy László, amikor az Ars poetica gondolatait felidézve költőelődjét mint magát a „mindenséggel” mérő, jelenkorának megaláztatásain felülemelkedő művészként jeleníti meg

Középrészben az eddigi kérdő illetve kijelentő mondatokat felkiáltás, majd óhaj váltja fel: „Érdemes volt-e ázni, fázni / csak a jövő kövén csírázni, / vérszagú szörnyekkel vitázni, / ha ráment életed! / Csak szólhatnál, hogy érdemes!”
felkiáltás: Nagy László önfeláldozásként értékeli azt a sorsot és költői utat, amelyet a nyomor kísért végig, amelyet egy univerzális jobbító szándék, az emberiség szebb jövőjébe vetett hit – s éppen ezért a korszak antihumánus hatalmával szembeni nyílt konfliktusvállalás jellemzett (pl.: Levegőt, Ős patkány terjeszt kórt, Thomas Mann üdvözlése); elkeseredett, számonkérő
óhaj: József Attila öngyilkosságba torkolló, ám a vers költője által szinte messianisztikusként értelmezett léte és az aktuális – a diktatúra szorításában reménytelennek tűnő – költői léthelyzet közötti párhuzam; azért van létjogosultsága, mert Nagy László jelene egyáltalán nem igazolja József Attila jövőbe vetett reményét, sem áldozatvállalásának értelmét
kívánság: „Csak szólhatnál, hogy érdemes”- az áldozatvállalás hiábavalóságától való félelem („csontom, vérem belerémül”) váltja ki a költőből a feltámadás – feltámasztás gondolatkörét és a szinte könyörgő hangot, mely a vers második felét uralja
- néhány József Attila költészetéből jól ismert motívum: a két alliteráló birtokos szókapcsolat („kajla kalapod” és „vértanú vállad”) a Kirakják a fát című vers képeit és mondanivalóját idézi,
- a kalap a felnőttség szimbóluma, amely elé a „kajla” jelzőt illesztve Nagy László két szóval érzékelteti a József Attilában belső törést okozó gyermeklét és felnőttség konfliktusát
- a feltámadás metafora konkrét képeinek lezárásából válik világossá az olvasó számára, hogy a költő ahhoz kéri elődjének bíztató jelet sugárzó tekintetét, hogy saját reményvesztett világképével leszámolhasson: „nézz a szemembe / hogy rendülne bele / a mohó, emléknélküli tenyészet, / az egek mirígy-rendszere / s e megváltatlan földi lét.”
- cím felkiáltásának megismétlése, József Attila személyes megszólítása s a reményért esengő hang végképp ódaivá emeli a vers hangulatát
- Nagy László a József Attila által tudatosan felmért és versben rögzített egyéni szintű reményvesztéstől is megszabadító a „halálos logikára” rácáfoló, ha úgy tetszik a „keselyűt elrettentő” költői üzenetet vár immár nyíltan „szentté avatott” elődjétől, akit – érdekes módon – ihletforrásként is említ
- a sík, amelyre a költő reménye szerint – József Attila segítségével – soha nem fog eljutni, kettős értelmű: jelentheti egyrészt a Reménytelenül sivár „homokos, szomorú, vizes” síkját, a lét reménytelenségének szimbólumát, másrészt azonban az olvasóban a szárszói sík képzetét is keltheti, utalva József Attila öngyilkosságának helyszínére

A vers zárósoraiban :
- a humánum harcosaként közvetlen, és mégis emelkedett hangon kér segítséget költőelődjétől Nagy László egy emberibb jövő érdekében, külön kiemelve a szép szó erejét, ezzel utalva József Attila folyóiratára
- Nagy László által használt „szép szó” kifejezés jelentését gazdagítja az, amit József Attila cikkében írt a címről: „Szép szó magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent
- a szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is; az életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül


EVOKÁCIÓ (def.): (előhívás, felidézés), poétikai értelemben a nyelvi jelek elsődleges szerepkörükön ( a jelentésen) túlmutató, többletszerepet, úgynevezett felidéző, megidéző szerepet kapnak. A nyelv különböző szintjein érvényesülhet e másodlagos funkció, s felidézhetünk valakit, az ejtésmódja, szóhasználata alapján, egy művet, egy műfajt a stílusa, a motívumai, a témaválasztása stb.alapján.

INTERTEXTUALITÁS (def.): (szövegköziség), az a jelenség, amelybn az olvasó egy mű és az azt megelőző vagy követő más művek között fennálló összefüggéseket észleli. Ezen más művek alkotják az első intertextusát. Az intertextualitás mint az irodalmi szövegek egymásrautaltságának és összekapcsolódásának jelensége sokféle eljárás révén létrejöhet, ilyen pl. az idézés, az evokáció, a parafrázis, stb. Az utalástechnika a befogadó aktivitását igényli, hiszen a jelenség érzékelése és interpretálása minden esetben az olvasó feladata.

ALLÚZIÓ (def.): (célzás), elhagyáson alapuló, a kifejezés tömörségét fokozó gondolatalakzat, amely sejteti, de nem nemvezi meg a tárgyat. Az irodalmi célzások az olvasók közös történelmi múltján vagy közös jelenkori élményein alapulnak.